Forrás, 2003 (35. évfolyam, 1-12. szám)

2003 / 5. szám - Vathy Zsuzsa: Apa és fia

Reni kezébe gereblyét adott az apja, gereblyézze össze az udvaron a leveleket. Tomi magától, kérés nélkül fölszedte a lepotyogott szilvát. Ilse asszony pedig megnézte a kertben a virágokat. A kardvirágot, a margarétákat, a szarkalábakat, a petúniákat, majd kihozott a könyvszekrényből egy könyvet, nevezetesen a Boodenbrock házat - mert mi más lehetne ő az apósa, anyósa házában, mint vendég? -, kivitt egy fonott karosszéket az almafa alá és boldogan belemerült szeretett könyvébe. Apósával azonosította Johann Buddenbrockot, férjével a fiát.

Idősebb Sziksztin János és fiatalabb Sziksztin János a diófa alatt, az asztalnál beszélgettek. Apának és fiának erősen hasonlít a természete, mindkettőjüké szigorú, törekvő, céltudatos és a nehéz helyzetekben mindig humortalan. S mert - mondhatni - életüket egyformán vakvágányra futtatta a történelem, a világot átszabni akaró változások kísérlete, ha kettesben maradtak, mindegyiküknek ugyanaz jutott az eszébe. A kudarc.

Megmagyarázhatatlan ingerültséggel nézték egymást apa és fia, és azt gondolták -jól lehet, tudták, hogy nem úgy van, mégis ha ránéztek egymásra, azt képzelték: mindegyikük oka a másik balszerencséjének. - Ha másért nem, azért, mert nem ide születtek és mégis itt élnek. Máshol kellene lenniük, vagyis máshol is lehetnének, de ők itt vannak. Saját elhatározásukból! A világnak ebben a rossz tepsijében, ahol most éppen a szocializmus nevű süteményt sütik a jó szándékú ártatlanok és hét- próbás gazemberek, közösen!

Hallom, mondta az apa a fiának, megint kaptál egy Kiváló Dolgozó kitüntetést.

így lesznek nyertesek azok, akiknek nincs vesztenivalójuk, válaszolta kedvetlenül a fiú az apjának. - Ha rosszabb cementet adnak, vagy kevesebbet, hiába parancsolnak ránk, hogy kezdjük el az útépítést, nem kezdjük el. Küldjenek el bennünket, ha nem tetszik. De nem küldenek, bolondok lennének. A végén mindig az lesz a legjobb út, amit mi építünk. Gróf Zichy, Sziksztin és Garamvölgyi.

Az apa ezen - akár - el is nevethette volna magát, mert van ezen nevetni való, de vagy azért, mert törleszteni akart valamiért a fiának, vagy másért, nem nevetett, hanem azt kérdezte. - Amikor átveszed a vörös csillagos jelvényedet, mit mondasz nekik? - A fiú hangja ingerült lett. - Mit mondanék? Azt mondom, köszönöm.

Az öreg kárörvendőn hallgatott. Fia azt gondolta: észrevehetné azért az apám, hogy a plecsniben munka is van. Sok munka, jó munka. Tudás, szakmai ismeret. - Az apa azt gondotla: útépítő munkás a fiam, a közgazdász. Én pedig, a New York-i Marlow-szállodalánc egykori főpincére, disznópásztor. - Ezen is lehetett volna nevetni, akár jóízűen, akár Bolond Istók módján, de se az idősebb, se a fiatalabb Sziksztin nem nevetett. Mi ezen a nevetnivaló? Mi benne a vicces? Hogy a csirkefogók, a fosztogatók - miközben üdvtanokat prédikálnak -, elveszik, amit más egy élet munkájával szerzett?

Karácsonykor meghalt Sziksztin nagypapa. A kórházban halt meg, előbb érgörcsöt kapott, aztán a szíve mondta fel a szolgálatot.

Mindenáron haza akart menni, követelte, hogy vigyék haza a kórházból. A mellette lévő, jobboldali ágyon, mondta, egy besúgó fekszik, és ő nem hajlandó besú7