Forrás, 2003 (35. évfolyam, 1-12. szám)
2003 / 4. szám - Körber Tivadar: „Fontolva haladó munkamódszer...“ (Breuer János: Kodály és kora)
Körber Tivadar „Fontolva haladó munkamódszer..." Breuer János: Kodály és kora Még alig múlt el negyedfél évtized azóta, hogy Kodály Zoltán eltávozott az élők sorából; még sokan vannak - vagyunk akik személyesen ismerték - ismertük; - tanúi voltak - voltunk - a Zeneakadémián, az 1964. évi budapesti ISME-konferencián, vagy a halála óta az ő nevét viselő kecskeméti iskola falai között annak, ahogyan együtt örült az eredményeken örülőkkel, együtt bánkódott az ország általános zenei színvonalának süllyedésén bánkódókkal, küzdött a jóért, biztatta a csüggedőket, kalauzolta a nevével fémjelzett nevelési rendszer iránt érdeklődő külföldieket. Rengeteg az emlékünk személyéről, mondásairól, idézzük szavait, hivatkozunk útmutató gondolataira - s aztán rárádöbbenünk, mennyi mindent nem tudunk róla, vagy rosszul, pontatlanul tudjuk, mi minden nem vált közismertté életéből, tetteiből, gondolataiból; azt talán már említeni sem szükséges, mi minden nem valósult meg elképzeléseiből. (A Százéves terv céljaitól ma messzebb vagyunk, mint megfogalmazásának idején!) Egy közelmúltban megjelent könyv sok olyan, az olvasó számára új információt közöl, mely sokat- mondóan egészíti ki Kennerek és Lieblmberek, vagyis szakemberek és a szó eredeti, pozitív értelmében dilettánsok, tehát zenekedvelők, a zene iránt érdeklődők Kodály-képét, ismereteit a nagy zeneszerző alakjáról, tevékenységéről, életművéről. Breuer egyike azoknak a fáradhatatlanul kutakodó muzikológusainknak, akik egy fontosnak felismert adatért, egy pontosításért képesek - képletesen - a világ végéig elmenni, jelentse ez a „világ vége" akár egy külföldi hanglemezcég nyilvántartását, vagy csak egy hazai kutatóhely megsárgult papírhalmának mélységeit. És még így is gyakran kénytelen bevallani: erről még nincsenek pontos ismereteink, ezt eddig még nem sikerült tisztázni stb. Pedig hatalmas ismeretanyag van a „keze ügyében", és - amint erről az olvasó sokszorosan meggyőződhet - nemcsak Kodályról, hanem tág összefüggésben a huszadik század magyar zenei életéről általában. Természetesen ennek a tudásnak mindössze egy szelete fért a kötetbe, Kodályról és olyan személyekről, tényekről, eseményekről, akiknek és amelyeknek közelebbről vagy távolabbról közük volt - van - hozzá. A közöltek közül a legkorábbi írás 1972-ből, a legkésőbbi 2002-ből való. E három évtized alapos változások időszaka volt Magyarország társadalmi-politikai-szellemi életében, s ezek a változások természetesen nyomot hagytak az írásokon is. Ami azonban semmit sem változott, az a szerző kutatói lelkiismeretessége, komolysága, alapossága, amellyel tárgyához mindenkor közelített és közelít. A könyv első nagyobb fejezete (kilenc írás) A műhelyben összefoglaló címet viseli. Ezekből két különösen érdekes megállapítást szeretnék kiemelni. Az egyiket ez az idézet summázza: [Kodály] „egyetlen kompozícióját sem tekintette véglegesen lezártnak és befejezettnek". Csak egyetlen példa: daljátékának bemutatója után így szólt az Operaház igazgatójához: „Ön téved, ha azt hiszi, hogy a Háry János készen van". A változtatások alkotói módszerének legbensőbb titkaira világítanak rá. Fontolva haladó módszerként jellemzi Breuer találó-szellemesen Kodály eljárását, ahogyan mind tökéletesebb megoldásokra törekedve alakította-korrigálta a már bemutatott, sőt kiadott műveit is, néha csupán az előadási utasításokon változtatva, máskor rövidítésekkel, vagy éppen betoldásokkal tökéletesítve kompozícióját. Az interpretációs gyakorlat számára is hasznos megfigyeléseket közöl az a tanulmány, melyben a kórusművek előadási időtartamával foglalkozik Breuer. Bár a tempók megválasztása végső soron a karnagyok ügye, mégsem hagyható figyelmen kívül, hogy „a szöveget eltorzító, sietős tempók nem voltak a zeneszerző kedvére valók". (Megszívlelendő megállapítás mai, hajszolásra hajlamos karvezetők számára!) 126
