Forrás, 2003 (35. évfolyam, 1-12. szám)
2003 / 4. szám - Széles Klára: „Kusza“, „zavaros“, - vagy „ígéretes“ ifjú költőnemzedék?
ugyanebben a lapban s másutt is egymást követik az egyértelműen elmarasztaló, a fiatal költők műveit, irodalmi irányát megbélyegző írások.11 A támadók megközelítés-, kifejezés- módja, érvelése nehezen fogadható el szakszerűnek, sokszor gyermetegnek nevezhető. Jó példa lehet erre akár Hajdú Győző gondolatmenete, allegorikus példa-sora az „utolsó másfél év költői terméséről", a verselők „legfiatalabb népes seregéről" szólva, Hajdú Győző, itt pártossága, szervilizmusa oldaláról nyilatkozik meg. Vonuló gólyákhoz hasonlítja a költő csoportot. „Bár már több éve, hogy felröppentek irodalmunk egére, ... mégsem érzem őket eléggé otthonos, tűzhely körüli madaraknak." Mivel - s ez itt a megbélyegző elítélés lényege, közepe: „a mi új valóságunk tájaira - verseik tanúsága szerint - még mindig nem rakták le végleges fészküket. Mintha vendégek, amolyan vándormadarak lennének, úgy repdcsnek szülőföldjük felett." S továbbfolytatva elégedetlensége kifejezését, a rosszallás szemrehányássá, váddá fokozódik. Ez a „helytállás elől melegebb és idilli tájakra húzódó" természet nem kívánatos (éppen azt nem írja ki: ellenséges). Mindenképpen ellentéte annak a magatartásnak, amelyet az idézett szerkesztő a korhoz illőként elvár. A „férfias helytállás“-ra, “erő"-re és „bátorság"-ra van szükség. Erre hasonlat lehet a „kószáli sas", „vagi/ a mindig velünk maradó kis pintyőke", s „az utak szélén tanyázó kontyos pacsirta" viselkedése. Ezek a madarak „kitartanak az ember mellett, minden időben." Okulhatnak és okulniok is ajánlatos példáikból a vándorló: hűtlen, állhatatlan, megbízhatatlan „gólyák"-nála, vagyis a hozzájuk hasonlatos fiatal költőknek. Mai szemmel ez a fajta virág-, illetve madár-nyelv ugyancsak egyértelmű. Eléggé együgyű, inkább komolytalan, sőt humoros hatást kelthet, mintsem fenyegetőt. Az ötvenes évek Romániáját kell mögé idézni, hogy hihető legyen: e gyerekes okfejtés valódi, aligha lekicsinyelhető hatalmat tudhat maga mögött, s a szelíd intéseket megszívlelendő, baljós figyelmeztetésként kell olvasni. Mindenesetre a megfogalmazott vélemény nem annyira a bírált költők verseinek minőségére vonatkozik, mint inkább az elvárt programszerűség hiányára. A „gólyák"- hoz hasonlított költők célzásai a már említett, felsorolt költőket illetik, nagyjából a későbbi első Forrás-nemzedék lírikusi törzsgárdáját.12 Nem kevésbé fenyegető a többi, felemlített Igaz Szó-béli, illetve Előreben megjelenő támadás sem. Személy szerint Lászlóffy Aladár verseit célozzák meg néhány kritikus kirohanásai. Vajon mit érezhet, mit gondolhat egy húszéves, reményteli költőnek induló fiatalember, amikor verseiről efféle sorokat olvashat: „...szertelen csapongás, nagyotmondás" jellemzi, „...elképesztő méretű eredetiség bármilyen áron kicsikart illúzióját" ébreszti. Megfogalmazásai „kusza, zavaros bonyolult" formát öltenek. Tele „mesterkélten merész metaforákkal“, „keresetten újszerű, zsúfolt jelzők"-ke\. „Menekülési vágy" ez a valóságtól, a mától - ismétlődnek Hajdú Győző vádjai. Mindezt „aggasztó"-nak ítéli a kritikus.13 „Hogi/ érthetnék meg ezt a lírát, amelyet mintha franciából vagy angolból fordítottak volna magyarra, amelynek sem tartalmában, sem formájában semmi köze életünkhöz, s egyetlen célja, hogy érdekes módon rakjon szavakat egymás mellé?" - így összegez a bíráló.14 „Az élet céltalanságának gondolata szinte magától értetődően veszi magára a kifejezésmód mondvacsinált zagyvaságának köntösét." Lászlóffy Aladár költészetének „egyetlen tárgya az Én, akinek nincsen köze senkihez." Szökés ez az „értelmetlenségbe", „az élet abszurditásától - a költészet abszurditásába". - olvashatjuk még ugyanabban az évben, pár hónappal később a marosvásárhelyi folyóirat után, a bukaresti irodalmi hetilapban.15 Egész költőcsoportról ír16 az Előre kritikusa, valamennyiükre vonatkoztatja a fő vádakat: „zavaros" eszmeiség, „polgári ideológia" uralkodik felfogásukban, „a meddő illúziók világában" élnek, le kellene szállniok onnan a földre. Az elvárás: „építő emberek közt leljenek önmagukra, kortársak szívében". Mindezen belül kiemeli Lászlóffy Aladárt, mint „egyik legtöbbet ígérő tehetséget", aki viszont a fent jelzett „menekülésnek" is „egyik legjellegzetesebb képviselője". A „pesszimizmus fekete köpenye" takarja, — a „végtelen távlatok ábrándja" tartja rabságában, „heroizálja a halált". Versei általában „többszöri elolvasás után is követhetetlen"-ék.17 Hajdú Győző intelmének atyai színezetét részben magyarázza, természetessé, érthetőbbé is teszi az a már említett tény, hogy a költőket - akikről szól - két évvel ezelőtt, 1956 ok113
