Forrás, 2003 (35. évfolyam, 1-12. szám)
2003 / 4. szám - Pethő Bertalan: Iszony: egy magyar paradigma
„meghatározásában", melyek a Davosi Disputa egyes kijelentéseiben is megjelentek (pl. a Lét Értelme és a Végesség összefüggésében8). A „Lét és idő"-ből idézek: „A Létet magát, amihez a Létezés így vagy úgy tarthatja, és valamiképpen mindig tartja magát, exisztcnciának nevezzük."9 Tovább, a Gond kapcsán szólva az exisztenciáról: „A Létezés olyan Lét-képességként van, melynek Létében maga ez a Lét a tét."10 Ezekben a kijelentésekben a Lét tűnik fel az exisztencia gazdájának, sőt az ember Létre menetelében a Lét „tulajdonságának". Az „exisztencia" annál inkább buktatja elő a metafizika alapjainak a kétességét, mennél inkább polarizálódik Létezés és Lét között, miközben a Létezés és Lét feszítéke, közvetítője, áthidalója marad. A „Lét és idő" programjában a következőképpen fejeződik ki ez a bonyodalom: „Amikor a Létre vonatkozó értelemnek az értelmezése (Interpretation des Sinnes von Sein) a feladat, akkor a Létezés (Dasein) nem csupán az elsődlegesen kikérdezendő Létező (Seiendes, „Lévő"), hanem ezenfelül (az én kiemelésem, E B.) az a Létező, amelyik már a maga Létében ahhoz tartja magát, amiről ebben a kérdésben kérdezve lesz. A Létkérdés azután semmi más azonban, mint magában a Létezéshez tartozó lényegi Léttendenciának, az ontológia-előtti Létmegértésnek a radikalizálása."11 Ebből a programból két kifejezést emelek most ki. Elsőként a „Lét-tendenciát". Ez a szó- összetétel nagyon ritka a „Lét és idő"-ben, mindössze három helyen fordul még elő. Filozófiai nyomaték, pontosítási kísérlet híján szinte elszólásszerűen árulkodik a Létezésben, a létező emberben eredendőnek vélt - ontológia előtti, lételmélet előtti - Létmegértés alapjainak a bizonytalanságáról. Éppenséggel az exisztencia szakadékéról, ami a Létezés esen- dősége és egésszé válásának képessége kétféle Léttendenciájának az ütközésében, figyelembevételével12 mutatkozik meg. Miből „áll elő" a Létezés, jelesül az ember? - ez a kérdés zaklatja fel az exisztenciát magát, a Lét és a Létezés léttendenciát kiváltó feszültségében. Mi az, ami egyáltalán van létezőként, mielőtt a Létező önmagára és a Létére eszmélne? Van alapja a Létezésnek? És ha igen, akkor ez a Léte vajon? Amennyiben pedig a Léte, akkor ez az alapvető, Talapzati Lét egybevág vajon azzal a Léttel, amelyikben a Létező ember - létezéséből, önmagából - kiemelkedőleg tart/hat/ja magát? Schelling második gondolkodói korszakában, melyről szó esett fentebb, az ontológiai háttér- és kerettörténet felvázolásakor, az Exisztencia és az ezt megalapozó Alap különbözősége zaklatta fel a metafizikát. A Gonosz előtűnése miatt13, sőt, azzal a riadalommal, hogy esetleg „minden élet és Létezés igazi alapanyaga a Borzasztó (das Schreckliche)".14 Jegyezzük meg Schellingnek ezt a ráérzését az Iszony (további) ontológiai tárgyalásához. Mielőtt azonban az Iszony kérdésére térnék, fontosnak tartom ismét megemlíteni, hogy az „exisztencia" eleve ellentmondásosan, a Létezés bizonytalan alapjainak a Lét jegyében történő megerősítéseként, de mégis két-, sőt többértelműen ingatagon merült fel a metafizika korai történetében. Marius Victorinust, a „pogány" filozófusból idős korában keresztény hitre tért, és egyházatyaként számon tartott gondolkodót idézem: „Márpedig különbözik az exisztencia az exisztencialitástól (Marius Victorinus írásmódja még »exsistentia« és »exsistentialitas«), mert exisztencia már abban van, hogy ennek (ti. ennek a valaminek, egyáltalán; P B.) lennie legyen (ut sit ei esse; a nyugati metafizika szellemében így fordítanánk magyarra: »léte legyen«), viszont az exisztencialitás valójában lehetőség, hogy (ez a valami) lehessen (potentia est, ut possit esse), de még nem a Lét (esse) maga."15 A „lennie legyen" kifejezés annak az eredetére utal, ami egyáltalán van. A görögnyelvű filozófiai előzményben olyan ige (hyparkhein) szolgál leginkább ennek az eredetnek a jelölésére, amelyik Arisztotelész írásaiban még többnyire csak a létige (valami „van" stb.) funkciójában előforduló grammatikai töltelékszó, nem pedig filozófiai kifejezés. Filozófiai jelentőséget később kapott, nevezetesen főnévvé képzett formáiban (hyparxisz), az „első elv" (profé arché) jelölésére, melyhez a latin „exisztencia" filozófiai szakkifejezés lebegtetett többértelműségben viszonyult aztán: hol a „tiszta Létet" jelöli, hol a „meghatározott Lé89
