Forrás, 2003 (35. évfolyam, 1-12. szám)
2003 / 2. szám - Nagy Gábor: „Két part között” (Mezey Katalin: Párbeszéd)
Nagy Gábor „Két part között" Mezey Katalin: Párbeszéd Párbeszéd: nagyon pontos, őszinte és igaz cím. József Attila Nagyon fáj köteteimé jutott róla eszembe - s rögtön megragadható a különbség is: bár mindkettőben ott rejlik az érzelmi, lelki viszonyulás, József Attiláéban a hevesebb indulat intenzitásával, Mezey Katalinéban visszafogottabban, tárgyilagosabban. Mindkettőnél kulcskérdés a kapcsolódás: József Attila fájdalma ennek - az ember és ember közötti őszinte kapcsolatnak a - hiányából is fakad, Mezey Katalin kötetében viszont két fontos, bensőségesen megélt viszonyt, kapcsolatot is rejt a párbszéd kifejezés. Emberi kapcsolatot elsősorban édesanyjával, másodsorban édesapjával, gyermekeivel és unokáival - összefoglalóan a költő és szerettei között, s kapcsolatot ember és Isten között. A párbeszéd így műfaji megjelölésként is értelmezhető: a versek többségét a valakihez odafordulás, valakihez szólás jellemzi - nem mindig a megszólítás, de mindenkor az emberi megszólí- tottság attitűdjével. A kötet első ciklusa és nyitóverse is a Párbeszéd címet viseli. A vers különlegessége, hogy a versszakonként váltakozó megszólalók - Isten és a költő - párbeszédét Isten kezdi, mégpedig egy költő számára látszólag fájdalmas tudás átadásával: A szó erőtlen. Ha szép, hímzés csupán / a lélek szőtte erős szöveten. / De ha a szövet szétfoszlott, molyette, / nincs mit csodálni a hímzéseken." Költői ars poetica ez, isteni léptékkel: az erős, egyenes lélek elsőbbségét, azaz a morális tisztaságot hirdeti a szó elsőbbségével szemben. A költő személyes hitelét hangsúlyozó felfogás manapság nem divatos, egyes irodalomelméleti iskolák felől olvasva anakronisztikus is - Mezey Katalin ezt az anakronisztikusságot tudatosan és következetesen vállalja. A vers ugyanakkor a lélek elvesztésének fájdalmáról is szól; pontosabban a lélek veszteségeiről. Mert ahol az Isten számára „nincs igazi mezsgye, / ott a halandó névtelen topog" - ezt erősíti egy finom utalás Mezey Katalin egy drámájára: „ott Guiscardus és Gismunda szerelme / értelmetlen, nem létező dolog." Mert ott „nincs más, csupán Isten szerelme, / ahol szeretni nincs értelme mást." Az isteniben való föloldódás vágyához félelem is társul: az én-elvesztés riadalma. Ennek gyönyörű megfogalmazása a vers záró strófája:- Kioltod hát lelkünket, mint a gyertyát, s csak könnyű kanócfüst marad utána? Vagy visszagyúrod szülőanyagába azt, aki annyi keresztúton várt rád, konyhakendőd alá, ahol kclcszted a többi lélek közé keveredve, amíg minden emléket el nem vesztett, boldog fájdalmait, önmagát is levetve? A költő viszonyulásának kettősségét kifejezi poétikája is. A keleszted-vesztett rímpár a kettősség megtestesítője, miként a „boldog fájdalmait" oxymoronja is. S mintha csak e kettősség elviseléséért hangzana el a következő vers, a Fohász: „Adj nyugalmat, / adj türelmet, / adj mindent kibíró lelket!" Az Adj Uram némaságot arról tanúskodik, hogy a költő, a lélek névtelenségét vállalva, a versek által szeretne magából valamit örökül hagyni. A belátás bölcsessége sugározza be a ciklus következő verseit. A felismerés, hogy „Csak amíg itt / vagyunk, / járkálunk / magabiztosan / tévútjainkon". Miként a Bizonytalan is az ellentét alakzatára épít (előző szakasza: „bizonytalan / léptekkel / megyünk el / innen"), a ciklus több darabja is a fel nem oldott - és világunkat földi és „túli" szférára kettéosztó - ellentétekből nyeri feszültségét. Az Odakinn és idebenn finom játékossággal variált motívumai - ez a technika Mezey Katalin egyik mesterére, Weöres Sándorra 7 06
