Forrás, 2003 (35. évfolyam, 1-12. szám)

2003 / 1. szám - Sándor Iván: Nem Oidipusz, nem Antigoné, bizony Iszménénk a főalak; miért?...

győztesek gőgös uralomvágyának, a vesztesek értetlenségeinek, a megelőző hatalmasoknak abban, hogy a tizenkilencedik században még többségben lévő nemzetiségiekkel nem tudtak egyezségre jutni? Miképpen történt, hogy az új Hadúr azt sem értette meg: az európai nagyhatalmak békediktátumának majdani enyhítésére nincs más út, csak a nyugati orientáció. Ha nem, akkor: a háború. Ami rengeteg áldozat árán csakis elveszíthető. Kinek a parancsára pusztult el százezer ember a Don-kanyarban? Kinek a vétke fél millió magyar halála a Holocaustban? Mi történt a következő fél évszázadban?

A történelemmel farkasszemet nézni? Iszménénk számára ez érthetetlen. Üres szemgödrökkel nem lehet szembenézni semmivel. Minden másképpen történik.

Él tovább. Megöregszik. Nem idézi fel Laiosz házának történetét. Nem ismeri fel önmaga amnéziáját, így akár szabadnak is érezheti magát.

Kérdés: hová helyezzük identitás-traumájának eredetét? A múlthoz való üres viszonyába, vagy ő magába, mint a hosszú hamis múlt termékébe?

Erre csak az útja villanthat rá, amelyen az esőfüggönyben elindul, hogy belevesszen az elbeszélhetőségbe. Követem.