Forrás, 2003 (35. évfolyam, 1-12. szám)

2003 / 2. szám - Pozsvai Györgyi: Az anekdotikus hagyományok önironikus felülírása (Petelei István Árva Lotti című novellájáról)

ír elő számára is egy, a fennvalói és megkérdőjelezhetetlen írással összhangban levő szerepet, képtelen annak megfelelni, bár nem is annyira az alternatív írás szellemiségével identifi- kálódni, mint inkább közhivatali másolóként 'nem ér fel addig'. A 'mindentudói' síkhoz kapcsolt anyai 'sugallat', egyszersmind a síron túli hang problematikussága átironizálja azon szereplő merev beállítódását, aki arcot ad annak és létéhez hozzátartozik a lélek halhatatlanságába vetett hit. Sőt e másik régióbeli hang mint az anya és leánya által létesített szekuláris életnarratíva szellem(iség)e elejét veszi Árva Lotti kételyének, amely a fennvalói pretexus, valamint a profán látnoki szavak viszonylatában merült fel benne.

A 'mindentudói' beszédhelyzetet a jámbor s 'együgyű' tollnok ingatja meg. A néhai felesége által kontroll-drill alá vont Ötvös Miska komikusán túlbuzgóan eleget kíván tenni a végső meghagyásoknak. Árva Lotti és Dezső Balázs akácfa alatti párbeszéde alkalmával az (implicit) olvasóban komikus eposzbeli deux ex machinát felidéző módon terem ott a beszédtettek mezején, s segítőkészen lép fel, de alvilági alakként avatkozik bele az eseményekbe. És Ötvösné szakrális fedezetű rendelkezéseit vulgáris-profán síkon önmaguk ellenében kijátssza. Az „árva betűmásoló'' a komikus dialógusba beleszólva, egyúttal leány életnarratívájának illuzórikus távlatát is kétségessé teszi, valamint a sors könyvének Lottira vonatkozó bekezdése, illetve a profán jövendölések mögé is kérdőjelet helyez.

Árva Lotti mindennek ellenére várakozik, a jóslatok nyelvi szellemisége mentalitásába teljesen beleivódik, eltorzítja tudatát, kommunikációs körét szűkíti, és horizontját megszabja, már-már csak abból beszél ki. Hogy megerősítse saját alapállását, a sors könyvét maga próbálja meg kibetűzni, azaz a jövendőmondókhoz foghatóan profán módon a tenyeréből dekódolni: „csak vár,' csak nem szűnik meg tenyerének vonalait nézni - hol a két egyenletes irányba szaladó kék szál csak »későn ér össze«.''33 Mikor hírét veszi annak, hogy hajdani partnere özvegységre jutott, ismételten a megjósolt életnarratíva 'szellem(iség)e' intézi felé szavát, ő pedig afelé nyílik meg: „Valami azt súgta Lottinak, hogy Dezső Balázs eljön hozzá. »El kell, hogy jöjjön.« Anyjával álmodott minden éjjel, a kicsi főkötő-csináló asszonnyal, ki az égből intézheti a leánya sorsát."34 Egyetlenegy beszélgetőtárs révén tájékozódik, valamint közvetett perszonifikációs úton; egyébként az alapállása is önhitegető:

„Sári is csak arról beszélt, hogy »nem maradhat el«. Megkérdezte a fűszáltól, gyertya hamvától, kutyatej szárától minden babonával: - eljön-e? s igennel felelt neki az egész világ. S el is jött."35

Csakhogy Dezső Balázs bosszút vesz az apa, az „árva betűmásoló" akadékoskodó-aláza- toskodó megnyilatkozásáért. Beteljesíti a sors könyvébe foglalt és a profán próféciákat, ám egyúttal fonákjukra is fordítja. Lényegében véve, nyelvi játékot űz Ötvös Lottival, látogatási ígéretet tesz neki, majd otromba tréfából megkéri a kezét. S végtére komikusán azzal het- venkedik, hogy a vénleány számára „szentírás a szava".36

(.A szereplői identitás és tudatfoh/amatok deiktikumai) A vokális és a képi, valamint a pszichoszomatikus jelrendszer a főhős lelki alkatát, mentalitását teszi érzékivé, éspedig mindazt, ami tudatelbeszélésbe fogalmilag nem sűríthető bele. A metaforizálás művelete pedig performatív-narratív szinten a sors könyve elcsépelt frázisát újítja meg, és mint ily értelemben vett pretextus szekuláris síkon a főhős virtuális életnarratíváját, valamint a két jóslatot fedezi, amelyekben öntükröző módon vetül az (implicit) az olvasó elé. Dezső Balázs, aki a szakrális fedezetű kommunikációs körön kívüli, sőt azt relativizáló megnyilatkozó, az Árva Lottival űzött nyelvi játékát-tréfáját szintén metaforikus beszédmódba foglalja. A szakrális kicsengésű nyelvi elemeket sorban profánakkal vonja vissza. Lottiról ím ezt mormogja magának: „Mind a szeme fehérét mutatja, s vigyen el az ördög, ha el nem szédülök a sóhaj tozá- sára. S micsoda áhítattal pislog, s milyen aprókat, akármi szavamra, mintha papja volnék, vagy védszentje. No, Uram, könyörülj rajta; ha van lelked, hogy ne legyek én a patrónusa."37 Otromba terve kiötlésekor-közlésekor depatetizáló metaforákkal él, a hangneme meg gunyoros:

83