Forrás, 2003 (35. évfolyam, 1-12. szám)
2003 / 2. szám - Pozsvai Györgyi: Az anekdotikus hagyományok önironikus felülírása (Petelei István Árva Lotti című novellájáról)
téknév mintha eleve megírták volna egy életút lefolyását, meghatározták volna hordozójuk lelki alkatát.23 A Petelei-novellában, összegezve előbbi fejtegetéseimet, a magasztos (laicizált-szakrális) nyelvi síkon van előírva s kijelölve a profánon, meg vonásonként s jelenként dekódolódik, sőt jóslat formájában metaforizálódik a családi névre 'dicsőséget' hozó egyéni életút. Csakhogy a többszólamú irónia dehierarchizáló ereje jut érvényre, a reflexív síkon pedig az epikai műfajhagyományokat fordítja fonákjukra és írja felül a szerzői elbeszélő. Bár a másodlagos szereplő-elbeszélői megnyilatkozások (a jósnők és Ötvösné szavai) szerint a felemelkedés íve a „Teremtő" által eleve meg van „rajzolva", ámde az elsődleges narrátor relativizáló és lefokozó műveleteiből következően az állítások sorra lerombolódnak. Az elődöt meghatározó alsó helyzet és az utódnak 'előírt' felső közötti távolság felmérésén, valamint az azt megteremtő 'idea' illuzórikusságának érzékelésén túl az is az (implicit) olvasó horizontján vehető ki, hogy a nyelvi világba foglalt egyéni életút kiszámíthatatlan; ami a szereplői pozíciók vertikális mozgásában, elbeszélői lebegtetésében nyilvánul meg ehelyütt. A családkrónika poétikai és formahagyományának ironikus szétírásából eredően az Árva Lotti című novellába szervesített komikus-groteszk műfajváltozat és/vagy témaátirat csupán töredékeiből állítható össze. A narratíva-, sőt megnyilatkozás-részecskék, vagy épp betételbeszélések a felmenők, Ötvösné és Ötvös Miska életepizódjait ismertetik, így ezek nyelvi függvényében íródik meg Árva Lotti narratívája. Az elsődleges elbeszélő a nyelvontológiai viszonylatokkal számolva forgatja fel a sors „vastag könyvére" laicizált-szakrális vagy profán törekvéssel hivatkozó szereplői beszédaktusokat. (A 'látnok' anya és az „árva betűmásoló" apa) A narrátori szűkszavúsággal ellentétben Ötvösné hosszas anyai kioktatásban részesíti Lottit. Komikusán hat, amint e nőalak, „ki főkötőket ékesített s azt árulta, s csak egy maroknyi asszony volt", „úri dámá"-vá minősíti fel utódát. Mikor leánya szellemét pallérozza, még az önkéntelen mozdulatokra is kiterjednek intelmei, illetve női instrukciói. Emellett a sors könyvébe foglalt jövendőt evilági szinten fe- lülírhatónak, szabadon átalakíthatónak nyilvánítja ki családja számára: „hármunknak adja az a jó teremtő tudtunkra, hogy dáma leszel, csepp. Szét kell nézni, jőni, menni, hogy lássák az embert..."24 E ponton az illuzórikus terveket szövögető szereplő törpül el, nem az, aki tu- datilag-nyelvileg belefonódik az anyai ábrándvilágba. Mindenesetre a polifon irónia kikezdi az önhazugsággal társuló s befelé forduló várakozói attitűdöt, amint Árva Lotti az utcán tucatjával kínálkozó partnereket szemlélgeti. Az anya nyers szókimondását, illetve a kancellistákat mint férjjelölteket lebecsmérlő megnyilatkozásait az apai reakciók teszik viszonylagossá: „Szegény Ötvös Miska a legnagyobb ijedelemmel hallgatta ezeket a rettenetes beszédeket azokról a jeles úrfiakról, kiknek ő köszönni is csak félve mert, ha a »tábla« palotájának kapujában valamelyikkel találkozni elég szerencsétlen volt."25 A narrátori tudatelbeszélés a szereplői horizont komikus szűkre fogottságát érzékelteti, amikor az Ötvös Miska gondolatvilágának megfelelő minősítésekkel él (pl. „rettenetes beszédek"), szólamába szervesíti a kishivatalnoki pozícióra sajátos kifejezéseket (pl. „jeles úrfiak", „tábla"). Ugyanakkor viszont külső nézőpontból is rálátást biztosít e figura kommunikációs vonatkozásban alázatos magatartására. Továbbá kitér az eleve lefokozó nyelvontológiai körülményekre: Ötvös Miska evilági, tollnok, hivatali beosztása szerint (szöveg)másoló, de nemcsak a 'fennvaló s mindentudó' írnok alá rendelődik, valamint kancelláriai felettesei alá, hanem a „rettenetes beszédekére vetemedő nőszemély alá is. Mindezt tetézi, hogy e hős az írnokságnak, az írás aktusának önmagát is átadja. E ponton a többszólamú irónia egyfelől a szereplői beállítódást, másfelől a (mindenkori) befogadói azonosuló viszonyulásmódot kijátssza s kritika alá vonja. Az elbeszélő a szereplői titulus révén közvetve felkínálja az árvaság feletti sajnálkozás diszpozícióját. Továbbá a pragmatikai cselfogáshoz ideiglenesen megszakítja a történetelbeszélés folyamatát, rájátszik a be80
