Forrás, 2003 (35. évfolyam, 1-12. szám)
2003 / 12. szám - Tverdota György: Holt vidék
ben a kés". Az ilyen szerkezetekben marad fönn szerinte a magyar nyelv archaikus szerkezete. A legkülönlegesebb mondat azonban, amelynek mondattani elemzésétől magam is visszariadok egyelőre, a negyedik szakasz három utolsó sora. Úgy kanyarítja a költő a szerkezetét, hogy kikerülhesse az igei állítmányt. Háromszor is megkísérti az ige, s mind- háromszor ellenáll a kísértésnek: a „sorakozó" melléknévi igenévben, a „való"-ban, amely a létige melléknévi igeneves alakja. Mellesleg ez tölti be a második tagmondatban az állítmány funkcióját. Végül a „Járkálni" főnévi igenév, amely itt célhatározói funkciót tölt be: járkálás céljából. Ezt az összetett mondatot a második strófa „Csak egy ladik..." kezdetű mondatához hasonlóan egyszerűsíteni lehetne egyszerű mondattá, amely alanyi és állít- mányi részre tagolódik: „A sorakozó, sovány karók / öreg parasztoknak valók / járkálni." Vagy talán fordított sorrendben jobb: „Öreg parasztoknak valók járkálni a sorakozó, sovány karók." Ez a sorrend azért érdekes, mert rámutat a versbeli mondat első, hiányos tagmondatának előrevetett jellegére. Erősebb transzformációval így is át lehetne alakítani a mondatot: „Sorakoznak a sovány karók, amelyek öreg parasztoknak valók járkálni." A mondat igazi mondandója az, hogy szőlőkarónak alig alkalmas botokról van szó, amelyek nemigen lennének jók másra, minthogy öreg parasztok járását segítsék. A karónak nem lenne szabad soványnak lennie. Még két különös mondatot találunk a versben. Az egyik egy mondatszó, megnevező, ál- lítmányi taggal: „Tanya". Ez a mondat a „Csak egy ladik" és az „És a szőlő" rokona. József Attila máskor is él ilyen megoldással. A Külvárosi éjben: „Csönd." Aztán ugyanitt: „Vonatfütty." Amit így, segédszavak nélkül, önállósítva megnevezünk, arra nagy nyomatékkai hívjuk föl a figyelmet, arra mintegy nyelvileg rámutatunk, szingularizáljuk. Az utolsó figyelemre méltóan deviáns mondat: „Az ól ajtaja kitárva." A „kitárult, kitárták" igék helyett itt újra deverbalizál a költő: határozói igenevet használ. Ezzel fölöslegessé válik annak a megnevezése, aki kitárta, s a szó elveszíti dinamikus, drámai jelentését: állapotszerűségében örökíti meg a költő az ól ajtaját. A költő tehát takarékosan fejezi ki magát, állapotszerűségében ragadja meg a látványt. Mindkét állítás korrekcióra szorul. Az utóbbi annyiban, hogy egy lényeges szempontból éppenséggel folyamatszerűséget érzékeltet a költemény. Az első versszakban még „füstöl a víz", azaz a levegő lehűlt, a tó vizének a hőmérséklete még magasabb, tehát a víz erősen párolog. Nem sokkal később már „kásásnak" mutatja a tavat, azaz a víz felszíne kezd befagyni. Az utolsó strófa már a befagyott állapotot rögzíti: „a jég alatt". Tehát érzékelhetően beáll a tél, beköszönt a hideg. Ennél sokkal fontosabb azonban, hogy a takarékosság is csak részben igaz. Miközben egyik kezével szűkmarkú, a másikkal bőkezű a költő. Egyik oldalon szűkszavú, másikon szószaporító. Ezek a szószaporítások nem igazi fecsegések vagy körülményeskedések, mértéktartók, de határozottan felismerhetők és provokatívak. Vegyük sorra őket! „fönn a magas" - mondja az első strófa. Minden további nélkül megelégedhetne a költő azzal, hogy „Dunnába bútt a magas." Vagy: „Dunnába bútt fönn az ég." A „fönn a magas" vagy pleonazmus, azaz szófölösleg vagy tautológia, azaz ugyanannak a mondása. De nem a pongyolaság jele, hanem éppenséggel stiláris figyelem megnyilvánulása. Még meggyőzőbben szemléltethető ennek a szószaporító devianciának a jelenléte a „lapos lapály" szóban. Milyen lenne a lapály, ha nem lapos? A figura etimologica, azaz a tőismétléses alakzat külön felhívja a figyelmet erre a körülményre: olyan melléknevet fűz a költő a lapály szóhoz, amely ugyanazon szótőből származik, s jelzőként ugyanazt jelenti, amit a jelzett szó már önmagában is jelöl. Ha igaz, hogy a „lapos lapály" volt meg először a versből, akkor egy körbenforgó stílusalakzat ldbontása a vers. A harmadik tautologikus figura az ötödik strófa: „körülötte körbe / fordul e táj." mondatban olvasható. A kifejezés helyénvalósága nem kérdőjelezhető meg, hiszen azt jelenti, hogy a tekintet által megrajzolt 70
