Forrás, 2003 (35. évfolyam, 1-12. szám)

2003 / 12. szám - Valachi Anna: „Elejtem képzelt fegyverem” (Móricz Zsigmond és József Attila)

rint - „rémülettel nézett bele a képcsomagba", majd „zavar, habozás és sápadozás után szólalni kezdett.- Kérlek, Zsiga bátyám, hát ez az én életem... Ez az én bajom, hogy ez az életem... én csibe vagyok: apátián, anyátlan árva, ebből a mélységből származom és e miatt nagyon nehéz is nekem ez az élet, hiddcl... "32

Kálmán Kata szerint „József Attila másnap elmondta neki az élettörténetét. Külön e célból találkoztak ott újra. Elmondta csibeszerű hányatott sorsát."33

A költő hagyatékában fennmaradt egy 1936 novemberében kelt levél, melyben újabb átaludt találkozó miatt kért elnézést,34 a levélhez mellékelt Medvetánc-kötetet pedig így dedikálta: „Móricz Zsigmondnak mély szeretettel. Bp. 1936. nov. József Attila". (A mély jelző fiúi vallomással érhetett föl a mélylélektan iránt elkötelezett költő tollán.)33 Föltehetően már az első Hadik-beli találkozón összetegeződtek, s Móricz akkor ígérte oda a Szép Szónak egyik novelláját - mely a decemberi számban Csibe csipog címmel meg is jelent.

A „mélyinterjú" pontos idejét és helyét Móricz sajátos jelrendszerrel rögzítette noteszában: „361124.16.30 Hadik" - ez dekódolva azt jelenti, hogy törzskávéházában 1936. november 24-én délután fél 5-kor kezdte írni a József Attiláról készített följegyzéseit. A lelki válságban vergődő költőnek - aki ekkoriban forralt bosszút „szeretni gyáva" analitikusa, Gyömrői Edit ellen - sokat jelenthetett ez a bizalmas beszélgetés. Úgy érezhette, mintha új pszichoterapeutára - aki Sigmund Freud keresztnevének magyar változatát viselte -, egyszersmind tékozló fiának megbocsátó apára lelt volna az íróban, aki lélekben mindig azonosult modelljeivel, s most is részvéttel hallgathatta a „fiú-Csibe" kávéházi gyónását. „Akkor mi ketten éjfélig együtt maradtunk József Attilával. O szegény bús élete különös hányattatásait mesélte (...). De minden eseményének filozófiája oda torkollott: belőle nem lehet semmi, mert nem lehet elhitetni sem a világgal, sem önmagával, hogy ő még ebben az életben valamit elérhet" - idézte föl később a panaszos kitárulkozás emlékét.36

József Attila iránti érdeklődését új fölfedezettje, a cserfes proletárlány is ösztökélhette. Kántor Lajos egyenesen úgy fogalmazott, hogy „Csibének kell jönnie Móricz életébe, hogy közel tudjon kerülni József Attilához.37 Maga az író is erre a következtetésre juthatott, amikor a tragikus véget ért költő sorsáról elmélkedett: „Hát a szerelem: az egyetlen erő, mely áthidalhatja az »osztályokat«?"38 Az érzelmileg megperzselődött Móriczot ekkoriban mindennél jobban érdekelte, ami Csibével és a lány társadalmi környezetébe tartozó emberekkel történt - ezért József Attila sorsára is érzékenyebben rezonált.

A feltárulkozó költő monológja alapján Móricz novellává formálta a költő gyermekkorának egyik epizódját, amikor a súlyosan beteg Mama kiszökött a kórházból, hogy megvigasztalja a másik kórházban utána síró kisfiát.

„Karácsonykor jobban fáj... "

Ez a címe Móricz elbeszélésének, amely a Pester Lloyd karácsonyi számában jelent meg németül, József Áronné Pőcze Borbála halálának 17. évfordulóján.39 Derűs-megható hangszerelésben találkozunk itt a költő nyomasztó gyermekkori emlékeivel, noha - felidézve a Nagyon fáj kötetének megjelenésére váró költő zaklatott lelkiállapotát - biztosak lehetünk benne, hogy leplezetlen keserűséggel panaszolta el Móricznak hányattatásait. Már-már arra gyanakszunk, hogy az élőbeszédet mesterien rögzítő író pontatlanul jegyzetelt. Pedig csak szubjektív módon választotta meg írása műfaját. Nem szociográfiát írt, hanem elbeszélést, annál is inkább, mert Móricznak, Németh László találó kifejezésével „novella-agya" volt, „novellaként élte a világot", „agya albumában sok ezer embert őrzött",40 s intuíciója szerint formálta meg nyersanyagát.

Móricz ekkoriban ugyanazon a szemüvegen át szemlélhette József Attila múltját, mint Csibéét, aki oly frappáns humorral és szókimondó természetességgel tudott csacsogni mostoha gyermekkoráról fogadott „apukájának", hogy az író bevallottan úgy érezte: „társszerzőjére"

42