Forrás, 2003 (35. évfolyam, 1-12. szám)
2003 / 12. szám - Szigeti Lajos Sándor: Öntudatos kamaszvágyak (József Attila két ifjúkori versének kontextusa)
mára is, mint ahogy a túlstilizáltság és a pózolás mögött már felhangzik a következő évek nem egy motívuma: a „Villámok szeretője", a világgal büszkén, hetykén szembeszálló költő-harcos képzete is: önbizalom és távlat. „A vers erélyesen rövid mondatai a kétsorosoknak ezúttal férfiasan-erélyes hangzást adnak; az enjambement-mentesség, az erős sorkö- zépi metszetek, a hangsúlyozott felkiáltások, kettősponttal jelzett szünetek mind a határozott-erélyes színezetet húzzák alá. S amikor vagy két év múlva a Nem én kiáltok kötet számára kissé átdolgozza, kihagyva belőle az adys rekvizitumokat, a nagybetűket s a felesleges pózokat, a vers még határozottabban, erélyesebben szól, - nyilvánvaló előzménye a Tiszta szívvel magatartásnak." (Szabolcsi, 410) De, mielőtt megnéznénk mindkét verset eredeti formájában, vizsgáljuk meg először Hont Ferenc és József Attila kapcsolatát, majd a Csönd megjelenési körülményeit! íme, egy kis utazás az időben: Hont Ferenc - 1955-ben - megírta idevonatkozó visszaemlékezését, amelynek - logikusan - a „Szeged-Budapest-Párizs" címet adta, ez a három város jelenti ugyanis azokat a helyszíneket, amelyek közös életterüket jelzik. Az elsőről - többek között - így vall: „Kiskocsmák irodalmi vitáiban lassan kialakult két tábor; egyik oldalon a Fart pour Fart hívei, másik oldalon néhányan mi, elsősorban a fiatalok közül, akik dacból a Fart pour Fhomme jelszavát vettük fel. [...] József Attilával akkor ismerkedtem meg, amikor a két tábor között a szembenállás kezdett kiéleződni, 1922-ben. Attila ebben az időben Makón tanult, és be-bejárt Szegedre Juhász Gyulához, aki többször beszélt nekünk róla. Egy alkalommal, amikor Attila bejött Szegedre, Kormányos István karon fogta, és elhozta hozzánk, hogy összeismertessen bennünket. [...] Nálam volt néhány kötet nemrég megjelent verseskönyvemből, azokból dedikáltam egyet neki. A dedikáció így szólt: Kemény kézszorítással. (Mikor Attila első kötete, a Szépség koldusa megjelent, szó szerint ugyanígy dedikálta nekem.) Hosszú sétát tettünk hármasban a Tiszaparton, s nyomban felhasználtuk az alkalmat, hogy mint új harcostársat, csoportosulásunkhoz kapcsoljuk. Meg kell mondanom: Attila igen bizalmatlanul hallgatta érvelésünket, annál is inkább, mert ismerte verseinket, és nem sokra becsülte költői képességünket - amiben kétségtelenül igaza volt." A továbbiakban eszmei egymásra találásuk és az Igen című folyóirat megindításának történetét idézi: „A cím a cselekvés, a társadalomalakítás, a forradalom igenlését akarta kifejezni. Az /yen-csoportban közös platformot kellett találnunk, mert stílus, irodalmi megnyilatkozás szempontjából nagy különbségek voltak közöttünk. Egyesek esküdtek a szabad versre, mások a nyugat-európai rímes, időmértékes verselésnek voltak rendíthetetlen hívei. A platformot a tartalmi törekvésben találtuk meg: szembenállás a fennálló renddel, és egy új, igazságos társadalom igénylése." Időközben József Attila Pestre került, az Igent pénz híján nem sikerült megjelentetni, de „amikor az Igen matinéját 1923. november 25- ére meghirdettük, a műsoron az ő neve is szerepelt, ezzel a címmel: A budapesti Kék madár folyóirat munkatársa. [...] Emlékezetes maradt számomra hosszú beszélgetésünk Attilával a nagysikerű matiné után. Feddő szóval, szinte atyai szigorral (másfél évvel volt idősebb nálam) intett, hogy hagyjam abba a versírást, nincs nekem ahhoz tehetségem; legyek színész, rendező és esztétikus. A versírást akkor még nem hagytam abba, de a tanács másik részét megfogadtam, s egy hónap múlva már én is Pesten voltam, ahol színészetet és rendezést kezdtem tanulni Gál Gyulánál." (József Attila Emlékkönyv, 105-108). A pesti közös élményekkel kapcsolatban érdekes, hogy Hont is elmondja a költőre vonatkozó jellemző sajátosságot, amit egy másik zsidó intellektuel: Sík Sándor is elmesélt: egyikőjük sem tudta, hogy a költő notórius hazakísérő hírében állott, Síkkal mindez a Baumgarten-ünnepség után történt, 1936-ban. Honttal jóval korábban: „A Rottenbiller utcában laktam. Attila hazakísért. A kapuból visszafordultunk, és én kísértem visszafelé a Dob utcán a Körútig. Ezt többször megismételtük. így vitatkoztunk sétálva, meg-megállva hajnalig." Hontnak egyébként szokása volt, hogy napi találkozásairól, vitáiról feljegyzéseket készített. Visszaemlékezéseiben gyakran idézi saját céduláit. Egy mindkettőjükre jellemzőt részt emelek 30
