Forrás, 2003 (35. évfolyam, 1-12. szám)
2003 / 12. szám - Tverdota György: A József Attila-kutatás dilemmái
gyelembe vétele az elemzés során. Csakhogy óriási távolság van aközött a gyakorlat között, amikor egy műalkotást egy élet dokumentumává fokozunk le, amikor a lírai én-t minden további nélkül azonosítjuk az életrajzi én-nel, s aközött, hogy az életrajz, a szellemi tájékozódás, a lélektani megközelítés által nyújtott és szerzett ismereteket kiaknázzuk a szöveg jobb megértése érdekében. Kétségkívül valamiféle emancipatorikus logika működik azokban a kísérletekben, amelyek meg kívánnak szabadulni a referencialitás elvétől, hiszen ha a szöveg nem utal valami rajta kívül található valóság-összefüggésre, akkor az értelmező mozgástere hallatlan mértékben megnövekszik. Csakis a szöveg belső összefüggéseinek játékát kell figyelembe vennie. Ha a Klárisokat vagy a Rejtelmeket nem szerelmes versekként olvassuk, akkor az elemzés végeredményeként olyan kalandos végkövetkeztetésekhez juthatunk el, amilyenekhez Hansági Ágnes vagy Horváth Kornélia ténylegesen el is jutottak. S ezt akár ötletesnek, eredetinek is lehet tartani. Csakhogy a referenciák egyik jótéteménye éppen az, hogy megkímélnek bennünket a fölösleges kalandoktól, amelyek sokkal több fals megállapításhoz, mint termékeny felismeréshez vezetnek. A referenciák figyelembevétele egyébként korántsem bénítja meg olyan mértékben az elemző találékonyságát, mint ahogy Kulcsár Szabó feltételezi, aki ezen a téren csak vagy- vagy megoldást ismer. Attól, hogy például a Klárisok szerelmes vers, nem kell folyton azon jártatnunk az eszünket, hogy hogyan lehetne a Vágó Mártához való viszonyból a szöveg minden egyes mozzanatára következtetni, hanem tekinthetjük úgy a szöveget, mint amelynek megalkotásakor a költő a szerelem ürügyén fékevesztett nyelvi játszadozást visz véghez. És itt érkezünk el a kritikusunk által egyedül üdvözítőnek elismert tisztán és kizárólagosan poetológiai megközelítés kérdéséhez. A referenciák kiaknázása a legkevésbé sem akadályozza meg a szövegek poétikai elemzését. A József Attila-kutatás egész eddigi történetét hozhatom föl bizonyságul emellett a tétel mellett. Nem választani kell a referenciális és a poetológiai olvasás között, hanem arányosan társítani a kettőt. A Kulcsár Szabó-féle poetológiai megközelítés nem abban különbözik az eddigi szakirodalom eljárásainak igen jelentős hányadától, hogy tudomásul veszi a költészet nyelviségét, míg a másik eltekint tőle, hanem abban, hogy kritikusunk radikalizálja, kizárólagos érvényűvé teszi a poetológiai értelmezést, egyben a poétikai vizsgálódásnak egy sajátos változatát téve meg ci poetológiai megközelítés kizárólagos, autentikus módjának. A Szétterült ütem hálója és a kötetben őt követő tanulmányok eredményei nem igazolják kritikusunk választását. Az impozáns fogalmi apparátus, félelmet keltő tekintélyi hivatkozások sorozata, megfontolást érdemlő módszertani megállapítások fegyverletételre késztetnék az elbátortalanodott olvasót, arra ösztönöznék, hogy magáévá téve ezeket a szép elveket, maga is beálljon azok sorába, akik az allegorikus alkotásmód technikái után nyomoznak, ha... Ha nem kellene megütközve konstatálnia, milyen kétes értékű, ínséges eredményeket állít elő a tüneményes apparátus. Kritikusunk és szövetségesei ugyanis a József Attila-szövegekkel szemben meglehetősen tehetetleneknek bizonyulnak. Ebben a gyengeségben annak visszaütését látom, hogy líraelméletét Kulcsár Szabó mereven alkalmazza, hogy költészettörténeti vízióját külsődlegesen erőszakolja egy olyan anyagra, amely ennek ellenáll. Egyebek között a referencialitás megtagadásával, a mű mint „organikus", voltaképpen koherens egész elutasításával, a jelentésegység rekonstrukciója feladatáról való lemondással, a mű egyszeriségének mondvacsinált okokból történt felszámolásával Kulcsár Szabó kivonja magát az ellenőrizhetőség fennhatósága alól, s a költői szövegben technológiai, műveleti szakszókincsét önkényesen forgatva szabadon garázdálkodik. S tanítványai fenntartás nélkül követik őt ebben. A magyarázatok túlbonyolítottak, s eredményükül a kedves, ismerős művek is idegen, elkedvetlenítő arculatot öltenek. Állítások hangzanak el, amelyek nincsenek kellőképpen bizonyítva. Kulcsár Szabó tehát kiszolgáltatja József Attila életművét azoknak a műértelmezési módoknak, amelyeket mun9