Forrás, 2003 (35. évfolyam, 1-12. szám)

2003 / 12. szám - Tverdota György: A József Attila-kutatás dilemmái

mélyiség ismérvei felől olvasta a nyelv eseményében hozzáférhető, nem állapotszerű identitás későmodern alakzatait". A „humánideológiai jelentésképzés" kárhoztatott elvének rokonát egy másik helyen „antropológiai horizont" gyanánt bélyegzi meg: „Egy antropológiai horizontban megalapozott emberérdekű művészet ismérveivel magyarázza az egységes műbeli üzenet, jelentés »kinyerésének« igényét."

A Szétterült ütem Miója egyik legfontosabb célja tehát az, hogy kinyilatkoztassa a szerző által üdvösnek tartott elemzési módszerektől, megközelítési utaktól eltérő metódusok teljes inautentikusságát, idejétmúlt voltát. A József Attila-irodalmat aszerint választja ketté, hogy érvényes vagy érvénytelen tudást közvetít-e? Az érvényes tudást sugárzó félteke még a kezdeteinél tart, az érvénytelen tudást halmozó félgömbön tartózkodók ellenben csak a tudni-nem-érdemes dolgok rakását növelik. Ez utóbbiak munkásságukkal káros hatást fejtenek ki, s tevékenységük végeredményeként József Attila a huszadik század legfél- reértettebb költője lett.

Miután megszemléltük magunkat a Kulcsár Szabó Ernő által elénk állított tükörben, s a látványt nem találtuk éppenséggel hízelgőnek, elmondjuk, hogyan látjuk mi a József Atti- la-kutatás helyzetét és perspektíváit. A választ érdemes a gondolatmenet első felének logikáját követve felépíteni. A Szétterült ütem hálója című tanulmányt nyilván úgy kell tekintenünk, mint az új típusú, érvényes, termékeny József Attila-kutatás egyik reprezentatív teljesítményét.

Az írással szemben az első kifogásom az, hogy a szerzőt láthatóan nemigen érdekli a költői teljesítmény, hanem - mivel a műveket csupán illusztrációnak szánja - csak arra figyel, ami azokban az ő líraelméleti koncepcióját és költészettörténeti vízióját igazolni látszik. Mivel csak illusztrációról van szó, nem riad vissza az erőszakos, torzító „értelmező" műveletektől. József Attila értekező prózájából, szövegösszefüggésükből például önkényesen kiemel olyan mondatokat, amelyekkel igazolhatja egy-egy kijelentését, holott ezek saját kontextusukban szemlélve egészen másról beszélnek. A bergsoni intuíció és értelem együttműködésére visszavezetett „eszmélet"-meghatározásommal vitatkozva az Ihlet és nemzet egy helyét hozza föl, amelynek okfejtése - úgymond - ellent mond az én visszavezetésemnek, „amikor [József Attila] az értelem nyelvi korrelátumáról, a fogalmiságról azt állítja, hogy az soha sem olvadhat egybe (azaz: nem szintetizálódik) az intuícióval". Csakhogy - ha már ebben a kérdésben állást foglal - illene tudnia, hogy az Ihlet és nemzetben használt, crocei eredetű intuíció fogalomnak csak a hangalakja esik egybe a bergsoni fogalommal. Croce a fogalom nélküli szellemi megismerést érti rajta, Bergson pedig az ösztönre épülő kivételesen mély belátás pillanatait nevezi ezzel a terminussal. A szakszó kétféle József Attila-i használata között öt év telt el. Az pedig természetes, hogy a szerző a költő olyan gondolatait vagy költeményeit gondosan elkerüli, amelyek esetleg cáfolnák vagy gyengítenék előfeltevéseinek érvényét. Kötve hiszem például, hogy a költőnek a remekmű megváltozhatatlanságáról vallott, „a mű világának minden pontja archimédeszi pont" kijelentésben kicsúcsosodó, a szakirodalom által széliében idézett felfogása felhasználható lenne „a tökéletességében változhatatlan műalkotások kultikus státuszáéval hadakozó kulcsár szabói álláspont alátámasztására.

Az anyagon történő erőszaktételhez azért kell folyamodnia, mert költészettörténeti víziója nem illeszthető rá József Attila életművére. A ludas ebben az a kilencvenes évek elején kiötlött elgondolás, amely szerint a húszas és harmincas évek fordulóján költészettörténeti paradigmaváltás ment volna végbe, s amelyet ideje lenne végre az irodalomtörténeti legendák lomtárába helyezni. Ilyen radikális fordulatnak árva nyomát sem találni. Ha azt hinném, hogy a kérdés a szójátékok szintjén megnyugtatóan elrendezhető, azt mondhatnám, hogy nem paradigmaváltás, hanem ellenkezőleg: paradigma-visszaváltás történt. Az avantgárd húszas évek végi lehanyatlása után irodalmunk majdnem egésze visszafordul a hagyományokhoz, s ki-ki a maga módján a hagyományőrző modernség valamely változa7