Forrás, 2003 (35. évfolyam, 1-12. szám)
2003 / 1. szám - Legenda Mándy Ivánról
lül egy hónappal bejött Iván a Csalogány utcába, akkor ott működött a Századvég nagyreményű szerkesztősége két kis szobában, s egyik lábáról a másikra állva, feszengve, végül kibökte, hogy nem lehetne-e lezárni ezt az ügyet? - Milyen ügyet - kérdezték. - Hát ugye most megjelent a könyve, és tegyünk pontot a végére. - De hát mit akar? Végül kiderült, hogy a honoráriumot akarja. Meglepődtek, majd megkérdezték, hogy mikor rendezzék az ügyet, Iván azt mondta, kissé feszengve, hogy ő bármikor kész bejönni, amikor a kiadónak alkalmas. Erre a kollégák egymásra néztek, majd egy kis hallgatás után az egyikük kibökte: - Most. Most jó lesz? - Iván, mint aki nem hisz a fülének, rábólintott, - mire kihúzták egy konyhaasztalszerű bútordarabnak a fiókját, elég sok pénz volt benne, akkor még ezres volt a legnagyobb bankjegy, s komoly honoráriumot kiszámoltak Iván kezébe, amit Iván beletett az aktatáskájába, s azt kérte: most akkor hívjatok egy taxit, mert nem akarok ilyen sok pénzzel közlekedni. - Iván, én elkísérlek - ajánlkoztam. Nagyon megörült, lesétáltunk a Batthyány térre, a metróállomáshoz, és ahogy odaérünk, Iván megkért, várjak egy pillanatra, amíg leszalad az illemhelyre. Lement, visszajött, s amikor akarunk továbbmenni a mozgólépcsőhöz, a szívéhez kapott: - Jézus Mária! - Mi bajod van? - Hát hol a táskám? - Hova tetted? Lent hagytad? - Nem, nem, ide letettem a téren a fűbe. - Atyaúristen! Rohanunk vissza, s mint a mesében, csakugyan ott a táska. - Most nekem el kell menni a Józsefvárosi OTP-be. Jutka a lelkemre kötötte, hogy egyenesen oda menjek, taxival s a pénzzel. Elkísértem, nagy tömeg volt, de egy idősebb hölgy, tisztviselőnő észrevette Ivánt, s a kezét összecsapva odakiáltott: Ivánkám! Maga mit keres itt! Kiderült, hogy a hölgy évtizedekkel korábbról, Teleki téri ismeretség. Vidor Miklós: Ennek a bátyja volt nagy barátja Ivánnak. Domokos Mátyás: Azt mondja, mit keres maga itt? - Pénzt hoztam. - Maga?! - Igen! - S a Jutka ezt tudja? - Igen, tudja. - No, adja ide gyorsan és menjen haza! És minden bürokráciát mellőzve bevette a pénzt, azzal, hogy az adminisztrációt ő majd elintézi. Szóval ilyen apró csodák és rémületek jellemezték ezt a nem egészen egy órát a Csalogány utcától a József körút 33-ig. Hihetetlen! Csak le kell írni, kész novella ez is. Vidor Miklós: Nekem van egy negyvennégyes történetem, ami szintén nagyon jellemző, ez abban az időben volt, amikor már itt benn voltak a németek, és ment nagyban a behívás, főleg munkaszolgálatra behívás. Egy nagyon kedves barátomat, aki egyben ugyanabba a gimnáziumba járt, ahova én, szintén behívták. - Ki kell menni, el kell kísérni. Azt mondja Iván: én is veled megyek. Ismerte, de köztük nem volt olyan mélyebb barátság, ezt ő önmaga iránti kötelességének érezte. El is mentünk a Keleti Pályaudvarra, ahol ezrével a bevonulok, rettenetes csomagokkal, és kivirítottunk ketten Ivánnal, mint akiken nincs sárga csillag. Egyszer csak úgy hátunk mögött rákopog a vállunkra egy kalapját egyenesen föltevő és elég jellegzetes pasas: - Jöjjenek velem. Bevitt a rendőrségi irodába. - Maguk eljöttek ide?! Miért jöttek el? - Hát a barátunkat elkísértük. - Nem szégyellik magukat, ahelyett, hogy örülnének, hogy megszabadulunk tőlük, maguk jönnek kikísérni? Közben az iratainkat elkérték. - Sportújságíró! Bölcsészhallgató? Ránk néz, azt mondja: - Tűnjenek el, de gyorsan, mert még meg találom gondolni magamat. Akkor még ilyen lefelé menő lépcsők voltak a Keletinél, és önmagunk előtt és egymás előtt is a pofánkról sült le a bőr, és nagyon gyorsan elbúcsúztunk és szaladtunk, ki erre ki arra. Rába György: Azért Ivánnak megvolt végig a tudata és az öntudata. Az ötvenes években keringett egy nagyon szórakoztató és ugyanakkor nagyon vigasztaló történet, amely egyszersmind párhuzamot jelentett az akkori értékelés és egy korábbi világnak egy partikuláris értékelése között. Ez volt az ún. „hamburgi listá"-nak a története. A hamburgi listát a cirkuszi professzionális birkózók találták ki. Ok a két világháború között Hamburgban megtartották a kongresszusukat, és megállapították azt, hogy azon a listán ki az első, az aranyérmes, ki az ezüstérmes, ki a bronzérmes és így tovább. Igen ám, de amikor a cirkuszi előadásokat tartották, a közönség nem jött volna be, ha pontosan tudja, hogy az első 112
