Forrás, 2003 (35. évfolyam, 1-12. szám)
2003 / 11. szám - Kovács Gábor: Az „inspiráló hatás"
zolta a javak és lehetőségek eloszlását, de át is tudta törni őket. A végső értékek nevében a lehetőségek teljességére, a papi rend legmagasabb csúcsaira engedte emelkedni a jobbágyok gyermekeit, s ugyancsak a végső értékek nevében kínálta uraknak és jobbágyoknak egyaránt a javak és lehetőségek rabságából való felszabadulást: a kolostort és a remeteséget."26 A középkor idealizált világával a fiatal Bibó ugyancsak a kapitalizmus sivár valóságát állítja szembe: „A középkor egyházias és születésrendi társadalmi értékvilágát az európai civilizáció egy részében (Angliában, Eszak-Amerikában, Franciaországban, Németalföldön és az északi országokban) egy ideig sikerrel pótolta a kapitalista polgárság társadalmi értékvilága, mely a pénz eloszlásának és felhasználásának kérdésére is igyekezett feleletet adni (...) Az egész polgári értékrend azonban csakis a közép- és kispolgárság életformájára nézve adott útmutatást, s erre is csak oly szerencsés társadalomgazdasági helyzetben, ahol a társadalom túlságos gazdagsága végletes ellentéteket nem teremtett, viszont a tőkegyűjtés minden dolgozni akaró átlagember számára, még ha semmivel kezdi is, nyitva áll. Utóbb azonban kialakult a nagy vagyon és a tömegnyomor ellentéte (...) Ez a mérleg csak akkor javulhatott volna meg, ha a kapitalizmus oly emberfajtát tudott volna kiválasztani, amely a nagy vagyoni lehetőségek birtokában éppen olyan szabályozott értékrend és életrend szerint él, mint a feudális világ urai. Ennek kialakulásához azonban idő sem volt, s a polgárság egyszerű erkölcsi kategóriái nem is ilyen helyzetekhez voltak méretezve. Emiatt aztán a kapitalista nagy vagyonnal kapcsolatban gát nélkül érvényesült a pénz egydimenziós jellegének értékromboló hatása. (...) A keresztény sáfárkodás gondolata így deformálódik a szünet nélkül pénzt kereső és pénzért robotoló üzletember életformájává, s az a nyugtalanság, mely a vállalkozás hozadékát a maga emberi céljaira elkölteni nem tudja, átterjed a pénzt kereső és pénzt költő átlagemberre is."27 A Magyarság és Európában Németh László szerint a válság mindenekelőtt tehát a kultúra válsága, melynek ellenszere a tradíciókhoz való visszanyúlás lehet. A kérdés azonban az, hogy miféle tradíciókhoz kell és lehet visszanyúlni? Jóllehet - mint láttuk - Németh László a középkort igen nagyra becsüli, mégsem a középkori tradíciót akarja megeleveníteni. A középkori kultúra nézete szerint ugyanis már egy tárgyiasult kultúra, tudniillik az írott betű kultúrája. A megújulásért, a kezdetekhez, az őstörténet életerős ifjú népeihez kell fordulni. Európa esetében a kezdet népe a görög. A görög kultúrát kell tehát beemelni valamilyen módon a saját korunkba. A visszanyúlás lehetőségét az európai kultúra történeti rétegezettsége teszi lehetővé. A gondolat egy olyan geológiai metafora formájában jelenik meg, amely összekapcsolja a régiség és a mélység képzetét: „Az európai kultúrát úgy képzelhetjük el, mint egymás alatt húzódó víztartó rétegek sorát; az első az egyházatyák magasságában húzódik, a második Rómát választja el a hellén világtól, a harmadik a görögöket a barbároktól. A középkor az első rétegig fúrta a kútját, s a víz elég volt neki; a humanizmus a második réteg felé tört, átszakította a kút fenekét, de a latin rétegre, az ókor mély vízmedencéire sosem találtak igazán rá. Aztán az egész kutat otthagytuk, vödre leszakadt, fala bedőlt. Az újkatolikus mozgalom megpróbálta leereszteni a vödröt, de iható vizet nem kapott. Maradt a másik, heroikus kísérlet: rendbe szedni ezt az egész elhanyagolt kutat, s addig ásni le, görögségbe vagy az alá, amíg az artézi kutak bőségével és melegével nem szökik a víz. Nem egy jel mutatja, hogy az új Európa ezt kísérli meg."28 Ám a gondolatmenetnek ezen a pontján fölmerül a kérdés: vajon ki lesz képes véghezvinni ezt a történelmi vérátömlesztést, azaz ki tudja a görög kultúrát beemelni a mába? Történelmi értelemben nem egyéni alkotók, hanem népek teljesítménye a döntő. Németh László itt tér vissza ahhoz a tanulmány elején már érintett gondolathoz, mely szerint Európa negyedik korszakának legfontosabb sajátossága a sokközpontúság. Ez világtörténelmi újdonság, mert - a klasszikus görögség korától eltekintve - az előző korszakokban a 85
