Forrás, 2003 (35. évfolyam, 1-12. szám)
2003 / 11. szám - Lőrinczy Huba: Az inkvizítor és az eretnek (Márai Sándor: erősítő)
másfél évezred előtt, a Kereszt megjelenése előtt, mindennaposak voltak!..." (104.) „Néha felnéztem és megnyugtatott, hogy mindenfelé elégedett arcokat, trécselő, trafikáló, szapora szóval tereferélő férfiakat és asszonyokat láttam, akik siettek, (...) hogy (...) elvigyék mindenhová Rómában a jó hírt, hogy egy eretnekkel kevesebb van a világon" (110.). - Akár a könyv egészét is idézhetnék, lévén az erősítő minden ízében groteszk, s ez esztétikai minőség feltűnése új fejlemény Márai regényírói pályáján. Nem hagyhatjuk említetlen: a regény szövegében néhány pontatlanság, figyelmetlenség, téves értesülés is akad. Ha az elbeszélő 1600 télutóján-tavaszelőjén veti papírra emlékeit, nem írhatja: „Ez történt velem, az Úr 1598-ik (sic!) esztendejében, október hónapjában, tehát tizenhat hónappal ezelőtt... " (12.). Nem írhatja, mert 1598 októberétől 1600 februárjának közepéig (17-ig) épp tizenhat hónap telik el, s azután hosszú még az út Firenzén át Genfig, ahol is szintén kell némi idő a tapasztalatszerzéshez. Nekünk úgy tetszik: Márai egyébként is fukar kézzel mérte a volt szerzetes svájci tartózkodásának heteit; alig volt ideje körülnézni, ehhez képest tömérdek dologról számol be. A nyomdában egy darabig a narrátorral együtt dolgozó s fölöttébb kétes egzisztenciájú munkatárs nem adhat hírt - 1600 télutóján! - a Hamlet londoni bemutatójáról (165.), mert az első adat a tragédiáról 1601-ből való. A „kémkedő" papot, Marlianót „irgalomból" akasztásra ítélik (40., 86-87.) az egyik római téren összegyűlt tömeg mégis arra vár, türelmetlenül, hogy végre fölgyúljon alatta a máglya (41—42.). Ez ellentmondást csak fé- lig-meddig oldja fel a közlés, hogy voltak eretnekek, kiket elébb kötélre húztak, s tetemüket utóbb, „már csak jelképesen", meg is égették (65.). Padre Cavalcanti először mint „olasz származású", „szókimondó ferences" tűnik fel (60.), később már - minő freudi elírás! - „dominikánus"-ként s „portugál paraszt család" ivadékaként említtetik (83-84.). Mivel a Rómában töltött tizenhat hónap során az elbeszélő megannyi autodafé szemlélője volt, érthetetlen, miért faggatja a ferencesből dominikánussá lett Cavalcantit a „házirend", a máglyára hurcolás részletei iránt (95.). Netán azért, hogy - Márai szándékának megfelelően - Girolamo Savonarola firenzei kivégzésének részleteiről értesülhessünk? Elképzelhető. Csakhogy - bármi szokatlan is ez - Márai (s így Padre Cavalcanti is...) mind az erősítőben (95-96., 159.), mind a diáriumában31 rosszul tudja: Savonarola - két társával egyetemben - nem „szökdelt" föl alulról hegyes szögekkel átvert pallón a máglyára, ugyanis - kegyelemből - előbb megfojtották, majd holttestét tűzre vetették. S végezetül: rejtély, mikor s miképp fért hozzá a karmelita Michelangelo verseihez (107.). A szöveg nem tudósít erről. „Először életemben észleltem azt a különös szorongást, amit csak akkor érez az ember, amikor nem valami felé megy, hanem csak elmegy, örökké elmegy valami elől" - tekint vissza menekülésének pillanatára a történetmondó (157.). Mennyire emlékeztet ez a mondat az 1972-es Föld, Föld!... híres zárlatára! A szavak mások, magvuk azonos. Márai is elment valami elől, mert ugyanaz „...volt a rögeszméje", mint Giordano Brúnónak, aki „Mindig írt és szabadon akart írni (...) Azt mondta, a számkivetettség nem büntetés, hanem nagy ajándék, mert a betűvető ember, aki elveszíti a hazát, cserében megkapja a világot, mást lát és mást gondol, mint aki odahaza marad.. ."(130.) 75
