Forrás, 2003 (35. évfolyam, 1-12. szám)

2003 / 11. szám - Lőrinczy Huba: Az inkvizítor és az eretnek (Márai Sándor: erősítő)

szétbomoljanak (54-55., 122., 155.), majd kezdődik elölről az egész, a nációkat és az embereket megosztja és szembefordítja az eltérő vallási meggyőződés (16-17., 171-172.stb.). Senki sem az, akinek látszik, mindenki álarcot és álruhát visel, időről időre cseréli a maszkot és a maskarát, de „Jelmez mindig kell" (28., 149-157., 165-166.). Nagyszabású jelmezbál zajlik mindenütt, a lét végletei pedig egymásba érnek: a Campo de' Fiori, hol hajnalban Bruno máglyája lobogott, ugyanazon estén víg karneváli forgatag színhelye lesz (147-149., 157.). Őrök a körtánc, s örök a részvevők fátuma, természete is. „... az emberi sors nem más, csak nyomorúság" - döbben rá az állandó háborúskodástól megsebzett tájakon vándorló szerzetes (162.), s kételkedik abban, „...úgy sikerült-e az ember, ahogy a Teremtő akarta", de kétkedik abban is, „..olyan-e, ahogy az Ördög tervezte" (175.). A szöveg sokkal inkább ez utóbbit igazolja. Az emberi hitványságot például Firenzében van alkalma megtapasztalni az elbeszélőnek (159-161.), a jámborságba, hitbuzgalomba burkolt avagy nem is leplezett kegyetlenség képei pedig egymást követik a könyv lapjain. A börtönökben, kínzókamrákban, siralomházakban és az autodafékon történtek leginkább vérfagyasztó részleteitől megkímél a narrátor, ám amit elmond és sejtet, épp elegendő az irtózathoz. Kiderül e részletekből s utalásokból, hogy az ember bestiális, hóhértermészetű fenevad, csillapíthatatlan hajlandósággal az erőszakra, s leleménye a tortúrákban és a gyilkolás fajtáiban nem ismer határokat. S kiderül az is, hogy mindig ilyen volt (10., 63-64., 95-96., 103-104.), így, föltehetően az idők végezetéig, ilyen is marad;28 a történelem s benne, vele együtt az emberi irgalmatlanság gépiesen ismétli önmagát. Az agg és jószerével koldusbotra jutott Michelangelót gyaníthatóan a művészi érdeklődés vitte a „confortatorék" közé: modelleket kereshetett mind borúsabb létvíziójához (79-82., 154., 159.). Az átlagembert másmilyen érdeklődés vezette (volna) oda. A világi erősítők testületébe „... jelentkező akadt csőstül, mert sokan voltak, akiket nemcsak hitbuzgalmi készség bújtatott (nem inkább bújtott? : L. H.) a kegyes munkára, hanem kíváncsiság, talán még homályosabb indulat... " (32. - Tőlünk a kiemelés!), s noha az efféléket - állítólag - eltanácsolta a házfőnök (uo.), a megmaradtak közt volt például egy mészáros (gondoljunk Márai legelső, 1924-es regényére s annak főhősére!), ki a mesterségét örömest fölcserélte volna a „hivatásos inkvizítor"-sággal (33.), az pedig az elbeszélő számára sem titok, hogy egy-egy nyilvános kivégzés - megfojtás, máglyahalál - „... sok feleslegesen felgyűlt indulatot tud levezetni a bámészkodó tömegekben" (63. - A mi kiemelésünk!). S mily békén megfér egymással az eredendő könyörtelenség és az érzelmesség az ember természetében! Az elvakult eretneküldöző, a koncentrációs táborokról képzelgő Padre Alessandro „bimbózó rügye"-ket simogat, „virágszálakat" igazít, „mimózafürtöt" szagolgat s a teremtés tökéletességét dicséri egy enyhült pillanatában... (73., 74., 76., 77.). Ez utóbbi magatartás s az ember kétarcú mivoltát szemléltető helyzet egyébiránt már a Garren-ciklus negyedik kötetéből, a Sértődöttek. A hang címűből ismerősünk. Ott egy fanatikus, a „Vezért" és még a fényképét is templomi áhítattal tisztelő német úr rendez be házában - családtagjaival együtt - „virágszanatóriumot" a környéken föllelt beteg növényeknek...

Németh G. Béla „stílimitációs szatíra"-ként tartja számon az erősítőt, kijelentvén: „... a nyelvi s ezen belül a mindig meglévő stílimitáció [Márai] kevés művében oly hibátlan és sokrétű, mert esszenciális szerepű, mint ebben." Úgy véli továbbá: „Az elbeszélés tökéletes persziflázs (...), amely eleitől végig megtartja a jámbor hangot... ", és „Hangvétele tökéletesen alkalmazkodik a korhoz, s ugyanakkor az egyes egyedek és csoportok alkata, lelkisége szerint is kitűnően variált."29 Ez a jellemzés - holott több igazságelemet is tar73