Forrás, 2003 (35. évfolyam, 1-12. szám)
2003 / 11. szám - Végel László: Gyökerek az idegenségben (Peremvidék-kisebbség-irodalom)
arról, hogyair kellene összefűzni a szétesett részeket. A kudarcot először a szocialista doktrínákkal magyarázták, de hogy az „irodalmi újraegyesítés" mégis illúzióra alapozott, mi sem bizonyítja jobban, hogy az összetűzés 1989 után sem sikerült, amikor nem tornyosultak elé politikai akadályok. A mindenható szocialista állam nem bizonyult elég erősnek a tartós fennmaradásra, nemcsak a gazdasági tényezők, hanem az önlegitimációs deficit következtében fokozatosan lazulni kezdett a hatalma, majd az összeomlás határán beindult a kisebbségi irodalmak jellegét és fogalmát is befolyásoló rendszerváltási folyamat. A kisebbségi irodalmak azonban, amelyek ténylegesen a szocializmusban léptek ki az amatőr intézményi szerkezetből, tehát 1989 után immár jól körvonalazott intézményi tőke birtokában újfent a posztversailles-i helyzetben találták magukat. Az ellentét elmélyülésének be kellett következnie, mert térségben újfent fellángoltak a többségi nemzetek nemzetállami törekvései, amelyek a kisebbségek irányába fokozták bizalmatlanságukat, ez kiderült akkor is, ha a demokratikus nacionalizmus, s természetesen akkor is, ha a kifejezetten ellenséges antidemokratikus nacionalizmus jellegét vették fel. Legtöbbször azonban a kettő kombinációjával szembesülünk. Ezen nem kell csodálkozni, a tanulmányok százai bizonyítják, hogy a kelet-európai rendszerváltásokat (amelyeket sokan vérte- len, avagy bársonyos forradalomnak neveztek) a változások főszereplői, elitjei - mint azt André Rupnik szellemesen megfogalmazta - „restauráló forradalomként" élték át. A kisebbségi irodalmak tehát az új helyzet régi kihívásaival találkoztak, a régi helyzetek csapdáiban találták magukat. Csakhogy ezúttal a modernizáció és a tradíció ellentéte még élesebb formát kapott. A többségi demokrácia által teremtett vészhelyzetben újra megerősödtek a kisebbségi irodalmak hagyományos szerepvállalási kötelezettségei, identitásvédő stratégiái, amit a restauráló nemzetállamok szellemisége kényszerítette ki. A vákuum-állapotot, a senki földjén való modern léthelyzetet újra elfüggönyözte az illúziók valósága, a kisebbségi irodalmak tehát a modern léthelyzet és a hagyományos illúziók ellentétében őrlődtek. Ezzel párhuzamosan azonban felerősödtek azok a trendek, amelyek megkérdőjelezték ezt a hagyományt. Az európai intézményrendszerek nagyobb figyelmet szenteltek az emberi jogoknak, valamelyest a kisebbségek kollektív jogainak is. A gondolatok szabad áramlásának felgyorsulása, a kulturális értékek szabad cseréje, az új információs társadalom térhódítása, továbbá annak az európai politikai konszenzusnak a létrejötte, hogy a kisebbségiek helyzete többé nem képezi az államok belügyét - a régióban fellángoló nacionalizmus ellenére - ellehetetlenítette az I. világháború utáni helyzethez való visszatérést. A védekező kisebbségi kultúrákban azonban nem születtek olyan új elvek, amelyek a kisebbségi kultúrák és irodalmak státusát újrafogalmazták volna. A századunkban új külső kihívások születtek, de a belső elvárások, a körülmények régiek maradtak, valójában továbbra is a Trianon utániak. Mégis: a hagyományos szerepek lazulni kezdtek, hiszen a mai Európában a kisebbségek etnikai alapú politikai szerveződése az elidegeníthetetlen jogok közé került, az európai normák, ha nehezen, de hatnak, az identitásvédelem tehát áthelyeződik tulajdonképpeni helyére, a politikába, a parlamentbe, az intézményesített politikába, 57
