Forrás, 2003 (35. évfolyam, 1-12. szám)
2003 / 11. szám - Végel László: Gyökerek az idegenségben (Peremvidék-kisebbség-irodalom)
bontakozó hibrid kisebbségi helyzetben gyökerező apokrif hagyományra hívnám fel a figyelmet. Ezt fojtotta el a politika és az ideológia, a nemzetállamok belső ko- loniális diskurzusa. Sokszor két oldalról is: saját államának és az anyaországának kultúrája egyaránt. Visszatérnék az imént elejtett szavakra: gyökeret ereszteni az idegenségben\ Ezzel az abszurditással ezért is érdemes foglalkozni, mert anticipációja feltűnt a kisebbségi irodalmak bölcsőjénél, csak saját belső cenzúrája/öncenzúrája nem engedte kifejezésre jutni. 1918 után a posztversailles-i Európa kisebbségi irodalmainak abszurditásában volt valami heroikus és szánalmas. Felette abszurd dolog volt ugyanis, hogy a szélsőségesen modern életérzést, a világtól való radikális elidegenedést, a vákuum nagy történeteit, a Nagy Történelemből való kihullást - hiszen több történelmet szemlél, de egy sem teljesen az övé -, a kifejezetten represszív politikai helyzet folytán, ezt a modern léthelyzetet hagyományos, anakronisztikus irodalmi eszközökkel kellett és lehetett kifejezni. Amit a 20. század modern költői megfogalmaztak, azt a kisebbségi emberek átélték. Celan sem tudta volna elképzelni, hogy valahol a végeken költészetének valóságos analógiája van. De a megmaradás ösztönébe beférkőzős kisebbségi cenzúra, öncenzúra mindezt elfojtotta. Nem állítom természetesen, hogy Közép-Kelet-Európában és a Balkánon, ahol a nemzetek jóval előbb jöttek létre, mint az államok, előzőleg nem voltak kisebbségi irodalmak. Voltak, hiszen a nemzet határai semmiképpen sem tudják fedni az állam határait, tehát az államhatárok megvonásával, elkerülhetetlenül kialakultak a nemzeti szórványok. Csakhogy eme szórványok, vagyis a preversailles-i kisebbségek státusa másmilyen volt, mint 1918 után. Nem állítom, hogy könnyebb, hiszen soha egyetlen kisebbségnek nem könnyű, még akkor sem, ha a hatalom váltig bizonygatja ezt. Csak azt állapítom meg, hogy másmilyen körülmények között léteztek. A különbség főleg abban jelölhető ki, hogy a szórványcsoportok 1918 előtt premodern környezetben, a naiv multikulturalizmus terében éltek, amelyben az államok barbár háborúkat folytattak, területet hódítottak, adókat és katonákat követeltek, ám az identitás kérdésében meglehetősen közömbösek maradtak. A feudális, a félfeudális államok, a központi hatalom a meghódított területeken mellőzte a szórványokat, esetenként üldözte őket, de nem akarta őket kulturálisan bekebelezni. Ezt az elvet jelképezték a térségben kialakult nemzetek feletti birodalmak, például az Ottomán Birodalom és az Osztrák-Magyar Monarchia. A versailles-i békeszerződéssel Nyugat-Európa a saját képére formálta etnikailag összetett és megosztott tarka keleti részét, vagyis nemzetállamok megteremtésével szándékozott megvalósítani Európában az örök békét. Ezek az új nemzetállamok - mint ahogyan a kérdés kiváló szakértője, Bibó István kifejtette - hisztérikusak és traumatikusak voltak, mert tisztában voltak azzal, hogy az etnikailag tarka térségben lehetetlen az igazságos határok megvonása. A 20. század bosszúálló módon megvalósította a 19. század nemzeti álmait, megvalósult ugyan a nagy romantikus nemzeti vágyálom, de a megvalósulásáért az egymástól való örökös félelemmel és rettegéssel kellett fizetni. Ezért 1918 után teljesen új helyzet állt elő. Előzőleg a premodern államok területeket akartak szerezni, viszont a posztversailles-i nemzetállamok már nem elégedtek meg ezzel. Immár nemcsak területeket birtokoltak volna, nemcsak adófi48