Forrás, 2003 (35. évfolyam, 1-12. szám)

2003 / 11. szám - Tandori Dezső: A tűz testcsonk

Megítéltem a helyzetet (a két szigetecske közt állva). Lassú voltam, nehéz cipőben. Buszom a Lánchídról (a H. J. úton mentem volna tovább) nem jött. Néztem a hatalmas (sok tonnás?) tűzoltóautót. Szerkocsi? Vizet szállító autó? Busznyi tömb, csak ránézésre is nehezebb.

Mindegy az már húsz kiló felett, mázsa felett. Ejts a lábadra egy félkilós súlyt a konyhában, mezítláb állva. Bukj előre, nehéz cipőm, kelletlenül, mert nem akarod emelni a lábad, bukj négykézlábra, mondjuk, az Erzsébet-híd gyalogoslépcsőjén, majd meglátod, bár térdedre is zuhantál, mekkora ütés éri mutatóujjad, középső ujjad. Hetekig viseled a vértelen zúzódás nyomát.

Jött a tűzoltóautó. Az „a" sávról nyomult a 3-sal jelölt kör felé. Érintőben megy el, s vagy a Lánchídra (1), vagy a Lánchíd utcába (4) igyekszik. A Lánchíd utcába, ahol több, mint 64 éve lakom.

Nem emlékszem, miből ítéltem. A kerekekből? A kocsi „pofájából"? Eljön előttem. Álltam. Nem, dehogy, bemegy a körforgalomba.

Elindultam. Tévedtem. Megtorpantam szerencsére. Ahogy mondani szokás, közepes sebességgel bár, karnyújtásnyira előttem ment el a kocsi. Az Alagútba. Nem a „b" érintőn mégse, hanem a „c"-vel jelölt sávban.

Mit tehettem, hideg fejjel átmentem akkor már, az „a" sávban nem jött autó. Nem volt még nagy a forgalom.

Megvártam a 16-os buszt, felmentem a Várba, a többi érdektelen. Természetesen a „történteken" gondolkoztam. Korántsem lázas aggyal, nem riadtan, nem pánikban. Csak úgy.

*

Sem túl hidegre vennem dolgom nem szabad itt, sem eltúlozni. Nézzük így.

Jegyzeteimet máris elővehetném. 3-4 verset írtam már a dologból, nem is tagadom, s másutt, érintőlegesen (brr) felhasználtam. Hasonlatnak, mintegy.

Mi történt?

Ez a kérdés hamarosan eluralkodott agyamon.

Nem állítom - ahogy feleségemnek, mikor emez írás tervét elmeséltem neki, mondtam -, hogy azt a változatot véve alapul, mikor két lábamat lapítja palacsintává az első két kerék, aztán esetleg a második, felém eső kerék-pár áll meg rajta...

Máris borzalmas. Nincs rá szó.

Nos, akkor esetleg el is válik törzsemtől a két láb, magam - ha élek még egyáltalán, ha kómába esem, ha magamhoz térek, de mint kicsoda már? mint micsoda? nem vagyok perverz, nem kérdezem orvos barátaimat, például az lg. Orvostan igazgatóját, sokszoros jó szaktanácsadómat, dr. S. E-t, aki az Alagút túlfelén lakik -, igen, magam akkor egy égő, agyonra vérző testcsonk vagyok, karral, fejjel. Egyszerűen így? Fél karral. Hagyom.

Ez a tűztestcsonk, mondom, nem lett úgy „bálványom", fétisem, nemnem ül, mint - mondjuk - véralabástrom majom képzeletem szobadíszpolcán, nem lengetek körötte, szegényem, füstölőt; nem lett, ismételjem-e, beteges kényszerképzetem. De mi itt az egészséges, mi a beteges?

Képtelen, érvénytelenné vált fogalmak.

35