Forrás, 2003 (35. évfolyam, 1-12. szám)
2003 / 10. szám - Lackfi János: Kosztolányi álma
E hangzótérbe helyezve, rezgéseinek kitéve ott áll az emberi test, amelyet fokozatosan szinte áthatnak, átitatnak a hullámok. Az óra idején eredetileg kívül álló gyermek-narrátor még „nem nőtt fel" a szekrény tetején álló idő szintjére, mely „közömbösen tekint" le rá. A szépanya halálának közlésével ez a közöny átértelmeződik: nem egyszerűen egy a gyermeket semmibe vevő felnőtt magatartásának paralleljét ismerhetjük fel benne, hanem valódi rangkülönbséget, mi több: az élvezet nélküli teljes birtoklás mélységes hidegét. Ha kissé kitágítjuk az „ő ütötte el" ige jelentésmezőjét, úgy is érthetjük e megállapítást, mintha az óra könyörtelen menetelése szinte fizikailag összetörné, elgázolná a szépanyát. Ez a fizikai uralom más testek felett valóban felül- állóvá, sebezhetetlenné teszi a hűvös ragyogású porcelántestet - önkéntelen eszünkbe jut: „a pompa ez, részvéttelen, derült"9. Az Őszi reggeli soraiban a jeges némaság öl, itt azonban a gyilkosán múló, közömbös idő a szonoritást választja halálnemül. Az eksztatikus, fizikálisán is borzongató zengés először korántsem mutatkozik kifejezetten ártalmasnak. Telítettsége lehetővé teszi ugyan a test bezártságából való szabadulást, ám ez a kilengés egyelőre merőben ártatlan: a múlt tömény képeit, érzeteit varázsolja elő. A hangzás itt már annyira áthatóvá válik, hogy az óra „parókás, farsangos időknek/parfümjét leheli", vagyis a zengés átlényegül, s ha közeget nem is vált, mindenesetre az érzékelés más csatornáit is igénybe veszi, hogy végképp hatalmába kerítse, „nehéz, tömjénes, cukros illatával" szinte megfojtsa, elzsibbassza a rá figyelőt. A szimbolista felhangokkal „visszaálmodott" múlt fojtogató közegében végül konkretizálódik a narrátor ideje: a gyermek-apa megjelenése a múlt jelenné élhetőségének bizonyítéka, s egyszersmind a családi múlttal való azonosulás lehetőségét is megadja. Az idő „átfűzhetősége", „átölthetősége" megint csak dallam-motívummal tudatosodik: az óracsilingelésből kiválik a hajdani nevetés, s kiderül, a zárttér végtelenné tágítható rezgéstere az egymást váltó időperiódusokat is képes párhuzamosakká, egymásba áthangzókká tenni. Maga a tény, hogy a patriarchális ebédlő vaskos falai közt viszonylag szűk helyre terelődött az odakinn kevésbé koncentrált, a tágasságban szerte- foszló emberi léttevékenység, különös státusszal ruházza fel a helyiséget. Az óra forgó tengelye nemcsak hogy képes volt feltekercselni orsójára a nyúlékony idő-cérnát, de azt szükség esetén vissza is pörgetheti. Vagyis a szoba emlék-hellyé vált, vagyis olyan hellyé, amely emlékezik, amelynek zengő dobozába zártan ismeretlen hanghullámok terjednek mindenfelé s verődnek vissza, interferálnak ezerféleképpen. Akár a rég kihunyt csillagok hozzánk végtelen hosszú út után megérkező fénye, a szoba valamelyik titkos kiszögelléséből ekkor verődik vissza az évtizedekkel korábban elnyelt hang. Az óra fizikális hatalma tehát az apa megnevezésével válik még fenyegetőbbé. Erósz és Thanatosz pólusai közt izgalmas, lappangó feszültség viliódzik, elég, ha csak a haldokló szépanya erőtlen passzivitása és az éjfélt mutató óra dacos, erektív felkiáltójele közötti éles ellentétre gondolunk. Éppen a nemzés, a nemzedékeken át továbbszármazó élet materializálódik az apában, mint a nemzés ősjelképében. Szélsőségesen fogalmazva az óra hímivarsejt-csapatokként szétfelhőző zengése termékenyíti meg a szoba befogadó anyaméhét, innen bukkan elő a még önfeledt, még öntudatlan gyermek-családfő. Ezt az értelmezést természetesen bajos lenne lineárisan végigvezetni, hiszen mind az óra „ércgyűrűje", mind az utolsó versszak hasonlatában emlegetett „tipegő nénike" ellentmondanak a fallikus értelmezésnek, annyi azonban kétségtelen, hogy a felfokozott érzékelések és a családi létfolytonosság erősödő hangsúlya a genezis kavargó titkai felé terelik figyelmünket. A harmadik versszakra térben is jelentősen megnövekszik, kitágul a szoba lezárt hangtere. A kinti alkony említése mintegy ég-kupola-modellé avatja „a dallamos üvegharangot", a „babonásan átmorajló" zengés különös, szférákon túli tömeg zsivaját sejteti, s a szellemidézéskor ébredt, égnyi kísértet-lavina végül egyetlen halk hanggá olvad. 88
