Forrás, 2003 (35. évfolyam, 1-12. szám)
2003 / 10. szám - Kelemen Zoltán: Szindbád és a többiek
módon hiányzik Odüsszeuszból, aki inkább unatkozott, semmint meghatódott volna, ha a történetírás csupán híreket, a költészet pedig csak szórakozást nyújtana."14 Ha most visszatérünk Kundera Nenttudnsához, mintha ő is a történetmondás aktusa felől látná meghatározhatónak az emberi létezés értékelhetőségét: „Egyvalamire várt; hogy végre így szóljanak hozzá: Mesélj! És ezt az egyet soha nem mondták neki. Húsz évig csak a hazatérés foglalkoztatta. De mikor végre otthon volt, csodálkozva ébredt rá, hogy az élete, sőt életének lényege (...) kívül rekedt Ithakán, húsz átbolyongott éve hordozza. Elveszítette ezt a kincset, és csak akkor nyerhette volna vissza, ha elmeséli. Miután otthagyta Kalüpszót, hazafelé hajótörést szenvedett a phaiák partoknál, és a király vendégül látta udvarában. Itt idegen volt, titokzatos ismeretlen. Az ismeretlentől meg szokás kérdezni: 'Ki vagy? Honnan jössz? Mesélj!' És ő mesélt. (...) De Ithakán (...) nem jutott senkinek eszébe, hogy azt mondja neki: 'Mesélj!'"15 Michel Foucault Nyelv n végtelenhez című művében az Odüsszeiáról és Odüsszeuszról elmélkedve ugyancsak az elbeszélés pillanatában találja meg nyelv és az élet kalandjain keresztül a halál felé tartó lét kérdéskörének archimédeszi pontját16. Véleménye szerint Odüsszeusz önmagához tér vissza azáltal, hogy kalandjait, pontosabban a halállal való szembenézéseinek pillanatatait elismétli, fölidézi. Amit Hannah Arendt az emlékezés könnyeiként értelmezett, az Foucault számára a gyásszertartást idézi: „mintha önnön halálát hallgatná: beburkolja arcát és sír, mint csata után a meggyilkolt hősök fölött az asszonyok." Amikor pedig maga folytatja az elbeszélést, az Foucault véleménye szerint önazonossága biztosításának a szükségszerűsége miatt kell, hogy bekövetkezzen. Az istenek által az emberre mért végzet fölvállalása és elbeszélése az eszköz az ember kezében arra, hogy a balsors beteljesülését, a véget, lehetőségeihez mérten elodázza. Maga az elbeszélés azonban éppen ezáltal a szerepe által azon a nyelven szólal meg, amely túllép elbeszélőjének, sőt főhősének aktuális idején is. Létezett már előtte is, és utána is létezni fog.17 Ami tehát számunkra lényeges lehet a „sokfele bolygott" férfiak kalandjaiból, az éppen az elbeszélés szükségszerű megvalósulása, pontosabban léte. A történetmondás, a lét bizonysága, az elmúlás fölötti győzelem. A műalkotás nem hagyja kihullani az emlékezetből a halandó személyt, segítségével örökkévalóvá válhat. Krúdy Szindbádja néha több mint háromszáz éves fiatalember, máskor visszatér a másvilágról, mert a nők emlékeznek rá, visszavárják, flörtölnének vele vagy szellemével. Eisemann György teszi föl a kérdést Az emlékezés ízei (Krúdy Gyula Szindbád-novelláinak mnemo- technikájáról)18 című Krúdy-tanulmányában: Miért nevetéssel szakad el a vándorló Szindbád emlékeinek ízétől? Mert az emlék a halálhoz ízesít, a vándorlás, a menekvés az elmúlástól életben tart. A nevetés ennek a tevékenységnek a hitelesítő gesztusaként is értelmezhető. A nevetés az újrakezdés gesztusa. Amennyiben az emlékezés időben lejátszódó folyamat, a múlt elbeszélése, újra élővé tétel, úgy nem is áll ellentmondásban egymással a halhatatlanságba örökítő emlékezet és a halálhoz ízesítő emlék. Ahhoz, hogy elbeszélhető, újra átélhető legyen a múlt, múlttá kell válnia, múlnia kell. Jegyzetek 1 James Joyce: Ulysses. Penguin Books London, 1986. 607. 2 Kerényi Károly: Görög mitológia. Szukits Könyvkiadó Szeged, 1997.18. 3 Milan Kundera: Nemtudás. Európa Könyvkiadó Budapest, 2001.6. 4 Ua. 8. 5 2. jegyzet 62-63. 6 Krúdy világa, (gyűjtötte és írta Tóbiás Áron) Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár Budapest, 1964.411. 7 Kemény Gábor: Krúdy képalkotása. Akadémiai Kiadó Budapest, 1974.49. 8 Krúdy Mária: Szindbád gyermekkora. Móra Ferenc Könyvkiadó Budapest, 1975.62. 53
