Forrás, 2003 (35. évfolyam, 1-12. szám)
2003 / 9. szám - Szekér Endre: Por és hamu (Szathmári István: Alakzatok Márai Sándor Halotti beszéd című versében)
„gyöngy", "„szív"). Az idegenbe szakadt, hontalan költő még jobban dédelgeti anyanyelvének drága szavait, melyek sajnos „elporladnak" már, elhalványulnak, elfelejtődnek. Az anyanyelv megőrzésének gondolata Márai más műveiben, így naplójában is gyakran megfogalmazódik („titokzatos tünemény", „mindent el tudok mondani, ami érthető és érthetetlen az életben. És hallgatni is csak magyarul tudok arról, ami számomra becses." Napló, (1976-1983). A versben budai otthona emlékei jelennek meg: „még számba- veheted / A Mikó-utca gesztenyefáit, mind a hetet." És a Mikó utca azért is fontos Márai számára, mert a jó barát, Kosztolányi is itt lakott. S olvasás közben is gyakran ír Kosztolányi tökéletes írásművészetéről, „virtuóz szellemkezéről", „káprázatos futamairól", „üveghangjairól"/„A vége felé már nem tudott melléfogni, minden tökéletes volt, amit írt, olajozott, zörejtelen, hibátlan." Ami a Naplóból kimaradt, 1947.) Márai nagyon szerette Arany Jánost, naplóiban csaknem mindig hivatkozik rá, merít belőle élete végéig. Most a Halotti beszéd című versében is „Arany szavára" gondol, a gyerekeknek külföldön is a szülők a Toldit olvassák. És fájdalmasan veszi észre, hogy a gyerek „okét" mond, az idegen nyelvi környezet visszaszorítja az önkéntelenül kimondott magyar szavakat is, az igen-t. Az öntudatos, a magyar értékekre büszke magyar emberekkel együtt - az idegennek szembeszegzi indulatos-fájdalmas költői kérdéseit: „Ki volt neki Ady? / Mi volt egy nép? Mi ezer év? Költészet és zene?/Arany szava?... Rippli színe? Bartók vad szelleme?"... És még hány sorban lappang egy Radnóti utalás („tajtékos ég"); egy József Attila-vers („íme, hát megleltem hazámat") és Vörösmarty utolsó verssorai („Véred megsűrűsödött, / Agyvelőd kiapadt..."). Az alakzatok szövegszervező erővé válnak. És fontos figyelnünk az ún. stíluskohézióra, amely „nem más, mint az egyes stíluseszközöknek, ezek részrendszereinek, illetve az egész szöveget átható stíláris eszközöknek az összetartó ereje" - írja Szathmári István. A modern retorikai kutatásokat figyelembe véve az alakzatoknak számos funkciója van: a lényeget kiemeli; nyomósít; kompozíciós elvvé válhat; az író gondolkodásának velejárója; a szöveg zeneiségét befolyásolja stb. „A Márai-kutatók egyöntetűen megállapítják, hogy mind a naplókban, mind a Füveskönyvben az ismétléses formák, a rekurrencia, a paralelizmus, továbbá az ellentét és ezek meg mások ötvözete az uralkodó alakzatok kezdettől végig" - (hivatkozik Szathmári István Gáspári László, Raisz Rózsa, Tolcsvai Nagy Gábor és Czetter Ibolya munkáira). Az ellentétek végigkísérik Márai Halotti beszéd című versét: olykor éles szembeállítást fogalmazva meg („de már"...), máskor meg a keserű száműzött sors egyes időszakait, „stációit" kifejezve („még" - „már"). A vers keretét képező két-két sor, mely a régi magyar szövegemlékből, a Halotti beszédből való, - azonnal vált idősíkot, Márai jelen idejét mutatja be, a hazájuktól megfosztottak keserű tapasztalatait összegzi („Emlékeink szétesnek, mint a régi szövetek"). A költői kérdéssel folytatja, kiemeli a „még" kulcsszót („Össze tudod még rakni a Margit-szigetet?"). Aztán mellérendelt mondatok következnek a versben, fájdalmas felsorolással, keserű vallomásszerű résszel, adatokkal „hitelesítve". Az összegzés tömörsége csak fokozza a fájdalmat: „a neved számadat". Az idegen tömegben eltűnik az egyes ember, az egyéniség szertefoszlik, még a „neve" sem különbözteti meg a többitől. Márai műveiben, naplóiban is felmerül a szeretett magyar nyelv „sorsa"(„Nyelvünk is foszlik, szakadoz..."). A költő a nemzeti, családi együttlét keserves megváltozását, a világban szétszórva élő magyar ember magányosságát), az ellentétet hangsúlyozva (a család együttléte - a hontalan magánya). A „még" és a „már" ellentétességét, az egymástól való eltávolodás fájó benső drámává válik Babitsot, Krúdyt, Vörösmartyt idézve. („Még felkiáltsz: 'Az nem lehet, hogy oly szent akarat' / De már tudod: igen, lehet...") Ezt a feszültséget, önmagával is való vitatkozást keserűen kopogó kijelentő mondatokkal folytatja: „... És fejted a vasat / Thüringiában. Posta nincs. Nem mernek írni már." Hirtelen vált a költő, különböző hontalan magyarok sorsát mutatja be. Velük szembeállítja, éles ellentéttel - a „velük foglalkozó" rideg embertelen konzul alakját. A bürokrata hivatalnok még saját kötelező munkáját is „unottan" végzi, a „sok okmány és pecsét" is csak zavarja, idegesíti. A költő kérdéseiben sok indulat, fájdalom, keserűség zsúfolódik össze. „Mi ezer év?..." Mit tud a konzul egy kis nép, a magyarság sorsáról, ezeréves múltjáról? A versben az ellentétek szaporodnak, egymás után jönnek a keserű és komoly kérdések, a „még-ek" és a „már-ok". Mindig felmerül az „ott", a távoli haza és az „itt", az idegen nagyvilág. Hátha a haza még erőre serkenti, de talán minden reménytelen. ( „Mégazt hiszed, élsz?... Valahol?... És ha máshol nem is/Testvéreid szívében élsz?...) A reménykedő kérdésekre tagadó választ ad, reménytelenséget sugall. („Nem, rossz álom ez is.") A költőben élnek a magyar költők verssorai, így Tompa Mihály A gólyához írt versét idézi („Még hallod a hörgő panaszt: 'Testvért testvér elad...') S közben a hanghatás is negatív hatású: „hörgő", „nyög", „hörög". Ezt fokozza a halál emlegetésével, („katorga", „halott", „sír", „fejfa"). A mondatok megrövidülése is sok mindent éreztet: fájó megállapítást, látszólagos belenyugvást, tehetetlenséget („Hát így."). Ez még erőteljesebben kifejeződik az idegen szavakkal, az angol kifejezéssel: „Keep smiling." Igen, „keep smiling", nem tehetsz mást, kényszeredetten mosolyogj, mintha elfogadnád az elfogadhatatlant. Szathmári István elemzésében azt olvashatjuk, hogy „a rideg angol nyelvű felszólítás („Keep smiling") előrevetíti az 55. sorban jelzett, az eddigieknél is rettenetesebb jövőt: „Mosolyogj, mikor a 135
