Forrás, 2003 (35. évfolyam, 1-12. szám)

2003 / 9. szám - Dobozi Eszter: Vasárnapi írók, dekonstruktív epigonok

Több szerző hiányfeltárása mutat rá arra, hogy ma nem úgy működik az irodalom, a valódi irodalom intézményrendszere, ahogyan arra szükség volna. Vidéken nem lehet szépirodalmat vásárolni. Budapesten is csak néhány könyvesboltban van választék. A folyóiratok terjesztése megoldatlan. A művek nem jutnak el a közönséghez. Bálint Péter írja a Forms Hiánylexikonában: „A fiatalabb nemzedék aligha hiszi, volt valaha olyan író-olvasó találkozó, melyen tömegek tolongtak egy teremben, hogy szóra való éhségüket mohón csillapíthassák az ügyeletes megváltó igéivel..." Az ország számára tulajdonképpen csak az a nagyon kevés szerző létezik, akiket a média alkot meg az olvasóknak. Ehhez azonban legalább botrányos életet kell élni. Vagy szenzációt kell produkálni. Show-műsorokban szerepelni. A könyv- és lapkiadás már áttekinthetetlen régóta. Megbízható és elfogulatlan, a művet valóban jól ismerő kritika alig íródik. A táborok rendszerint egymást csépelik és járatják le recenzió és kritika címén. Vagy: egymás mellett beszélnek el a kánonok - ahogyan Görömbei András is jellemzi - a rendszerváltozás utáni irodalmi életet.a’ Ma már senki sem lepődik meg közülünk a kijelentésen: az írók sem ismerik egymás munkáit. Az elmúlt évtized irodalmáról szerzett tapasztalatait összegezve Domokos Mátyás is az egymástól elzárkózó, a saját határain túli mozgásokat gyanakvóan, sőt ellenségesen szemlélő körök magatartását kárhoztatja. Szabó Lőrinc irányzatok fölötti esztétikai szempontjaira utalva vissza utasítja el a magukat mindenki fölé helyező kevesek /egy-egy szűk kör, „divatok szavalókórusai karvezetőinek"/ ízlésterrorját: „az irodalmi élet egy-egy töredékének zárt légkörében élő, mindent a saját szellemi zugának szempontjai szerint elfogadó vagy mellőző literátor sosem szakember, akit nem az esztétikai rendszerépítés vágya, nem is az igazi filológusok speciális, önfeláldozó kutatókedve, nem önként választott korlátozódás hajt munkára, hanem az elfogultság és meggyőződéses pártosság korlátoltsága tart lekötve"27. Aki tehát beletekint az irodalmi és azon kívüli közéletbe, s a magyar oktatás állapotairól is rendelkezik némi információval, bátran állíthatja: a közelmúlt nagyjai, a klasszikusok is kiestek a köztudatból.)

Amatőr irodalmáraink társulási kedvének növekedéséről akár elismerően is beszámolhatnánk. Ha csupán korunk Magyarországa civil társadalmának szerveződésére láthatnánk példát egész országunkat átszövő hálózatukban. Ha egyedül a korábbi ellenőrzött- ség alól felszabadult társulási ösztön felszínre töréseként értelmezhetnénk. Ha nem kellene másként szemlélnünk együttes fellépéseiket, mint az egyén elidegenedése, gyö- kértelenné válása, társadalmi elszigeteltsége ellen ható kísérletet. Vagy akár jogos érdekek védelmére összekovácsolt szövetséget.

Örülnünk kellene, ha valódi értékek közvetítése, védelme tartaná össze őket. Mert találkozóik, együttléteik szolgálhatnának az értő irodalomolvasás elsajátításának műhelyéül, a művészi élmény befogadásának alkalmául is. Ha vezetőjüket vagy vezetőiket és tanácsadóikat nem az önigazoló és önáltató zsenitudat hajtaná. Ha valóban a művészet tisztelete és nem a művészkedés kényszere mozgatná őket. Annak óhaja, hogy a művészettel(l) és ne a művészetből éljenek. így, a peremre kerültek és el nem ismertek öntudatával és indulatával terhelve önsorsrontás, amit tesznek. Ha közösségüket viszont a művelődés terepeként kezelnék, hasznosakká is válhatnának. Pozitív folyamatok erjesztőivé. Németh László sem festőt, szobrászt, tudóst szeretett volna nevelni a „két sors közé került" emberekből, hanem „tisztán látót"2*4. Úgy tetszik, ezek a társulások éppen a tisztán látóiknak vannak nagyon is híján. Vagy ha netán épp ő a serkentőjük, tehetségük elhitetője, nem több ő, mint cinikus üzlettárs. A szellem maffiózója. Olyan, mint az a tanult előszóíró, aki a dilettáns kiadványt a Szabó Lőrinctől elcsent paradoxonnal vezeti be (mely eredetiben, Szabó Lőrinc- től így hangzik: „Ahogy nem mindenki költő, aki rímeket üt össze, költő mindenki, aki igazán él. Persze csak néha, és csak passzíve az."29), felmentést adva a tanulatlansággal párosított tehetségtelenségnek, ám eközben elegánsan kivonulva a felelősség nyomása alól.

277