Forrás, 2003 (35. évfolyam, 1-12. szám)

2003 / 9. szám - Dobozi Eszter: Vasárnapi írók, dekonstruktív epigonok

mmimaszótár. Szinonimájaként ugyanis a műkedvelő szót jelöli meg. A műkedvelőről pedig, amellett, hogy visszautal az amatőr szócikkre, s a tevékenykedő nem hivatásos voltára mutat rá, azt állapítja meg, hogy öntevékeny, miközben „hozzáértés híján" értelemben a dilettáns szót is megemlíti mint a műkedvelő szinonimáját. A fogalomkör harmadik eleme, a dilettáns értelmezése az eddigieknél kíméletlenebb a szó jelölte, illetve a jelzővel illetett személlyel, a „nem hivatásos" magyarázat mellett a „nem szakképzett, nem szakmabeli", a „hozzá nem értő" jelentést is egyértelművé teszi. S újabb pejoratív jelentésű szinonimával bővíti a kört: „kontár", „mert szakmailag nem megfelelő", „szakszerűtlen". S mit mond a kontárról? A szónak ugyancsak pejoratív jellegét emeli ki: fuser, fusizó, pancser, paccer, tandler.

Játék a szavakkal? (A szó-érték-válság korában!) Korántsem. A jelentések, stílusárnyalatok kettőssége ott van a műkedvelő módjára festők, rajzolgatók, színjátszók, írók értékeléséről szóló irodalomban is. Németh László a szegedi egyetem színjátszó társaságának Hamlet előadásáról (melynek meghívóján az előszót Szent-Györgyi Albert írta, s amely társaságnak Sík Sándor volt a tanárvezetője) még közvetlenül a Tanú utáni korszakában ro- konszenvvel nyilatkozik. Mert a szegediek a diákszínjátszás régi hagyományait elevenítik fel, a külföldön (Amerikában, Angliában, Németországban és Olaszországban) virágzó iskolai, egyetemi színjátszás párhuzamaként jelentkeznek játékukkal. Az elismerésben benne rejlik Németh Lászlónak a profi színházakkal szembeni elégedetlensége is. A fiatal műkedvelők kísérleti színházától többet remél (és többet kap a szavak tanúsága szerint), mint azoktól a profiktól, „akik éjjel-nappal színházban játszanak, de csak igen ritkán színdarabokat."1 Ugyanilyen várakozó a Magdolna utcai munkásszínjátszók Bánk bánja iránt is ekkortájt. „Komolyan veszem a műkedvelőket. A magyar drámai játék forradalmát várom tőlük (minthogy színházainktól nem várhatom)"2. A korunkban is ismerős értékzavart kárhoztatja, amikor közönségigényekhez, a középszerhez igazodó avagy a tömegek ízlését lefelé nivelláló hivatásos színházat illeti bírálattal. „Ahol megélni csak bárzenéből lehet, végül is a dilettánsnak kell Mozartot játszani."2

Már Sík Sándort is azért idézi Németh László emlegetett írásában, mert az egyetemi színjátszók munkájában Sík Sándor is a szellemi önzetlenséget és önkéntességet fedezi fel, és egyszerre dicséri bennük a közösségteremtő erőt.

Pilinszky János a műkedvelők színházát ugyancsak védelmébe veszi. Ugyanezekkel az érvekkel, noha cikke jóval későbbről származik. (Véleménye színháztörténeti jelentőségű: azzá teszi a közlés dátuma is: 1968. szeptember 15. Új Ember.) A hivatásos színház a szakmaiság szempontjaira hivatkozva ugyan, de mindinkább a művészin kívüli érdekek („a pénz és a beérkezés üres varázsának") kényszere alatt működik, mondja. Beszűkülő, el- színtelenedő világával szemben „valódibb és mélyebb érdekek" jelentkezését látja a fiatalok spontán tömörüléseiben. Ahol szabadabban kísérleteznek, s ahol éppen ezért korszerűbb színház születik. A művészi értékekre való ösztönös vagy kísérletező rátalálás mellett ezeknek az együtteseknek a munkájában a valódi közösség létrejöttét tartja meghaladhatatlan érdemnek. Az alkotás mentén kialakuló közösségek megteremtődését egy közösségiséget deklaráló, ám természeténél fogva közösségellenes korban, „...mivel épp a színház érinti legkorszerűbb vágyunkat: egy új és alkotó együttélés lehetőségének elnapolhatatlan szomjúságát."4

Éppen erre, az amatőr színjátszó mozgalomban szerzett tapasztalataira és személyes élményeire építi regényét - az Ama tőrök címűt - a nyolcvanas évek egyik fiatal szerzője, Pósa Zoltán. Művének főszereplője a hetvenes évek elejének tipikus értelmiségi alakja. Értelmiségi gesztusokkal, értelmiségi öntudattal, bár diploma nélkül. Hol a profi világ perifériáján, hol azon kívül kísérletezik rendezői elképzeléseivel. Előbb segédrendezőként egy színházban, majd az általa fél profiként bemutatott egyetemi színpadon. De mindenütt elhivatottsággal, küldetéstudattal, apostoli szerepben. Örök harcban önmagával, aki egy102