Forrás, 2002 (34. évfolyam, 1-12. szám)
2002 / 1. szám - Sándor Iván: Az igazság (nem) mint régészeti lelet
2. Az ember csak a történelemben képes célokat követni. Ezt Vilém Flusser mondja. Ha nem találjuk a történelem belső értelmét, szakítanunk kell azzal az elképzeléssel, hogy elbeszélhető. Ezt Hayden White mondja. Szilárd instabilitások a megközelítésekben is. Kizárólag a történelem mítoszának szétesésében vannak találkozási pontok. Viszonyaink lógója a poszt- tipografikus kor képi diktatúrája. Kép és ember, kép és történelem kapcsolatában a magyar tradícióban különben is, már a tizenkilencedik század óta erőteljesek a romantikus, az idilli megközelítések, annak a szemléletnek megfelelően, amelyet az irodalomban anekdotizmusnak nevezünk. A kivételek nem alkotnak domináns struktúrát. A (világ)film - itt is tekintsünk el a kivételektől - a történelem súlya alá került mentalitások leépülésének, az Én veszendőségének, egy-egy korszak kelepcehelyzeteinek kérdésköreiben sohasem volt érdemlegesen játékba hozható. Nálunk Jancsó szakította meg ezt a trendet. Átvezette a filmet a korkérdésekkel való szembenézés olyan terére, ahol addig a gondolkodás, az irodalom, a képzőművészet, a zene talált otthont. „Oly időkben", amikor a képi kultúra offenzíven formálja másolatokká ember és történelem, ember és ember viszonyait, az alapokig bontott vissza, és olyan képi formát-nyelvet talált, amelyekkel új jelentéseket hozott létre. A látványt a szellem önismeretévé formálta. Olyan hazai történelemben, amely örökösen elodázta a szembenézést, ő a históriát nem múltszíntérként, hanem múlt és jelen elválaszthatatlan létszíntereként figyelte. Ezzel valójában Katona, Vörösmarty, Kemény szellemét idézte, és az európai gondolkodástörténet-művészet olyan univerzális kérdésköreit dolgozta fel, mint az ember történelem alá szorítottsága, az Én veszendősége. Szerencséje is volt, mert egy nagy hullám szereplője lehetett. Volt a filmtörténetnek az ötvenes évek végétől, egy másfél-kétévtizedes korszaka, (Bergmannal, Tarkovszkijjal, Antonionival, Fellinivel, Wajdával, a cseh „új hullámmal"), amikor a művészetek élvonalába tört. Ugyanekkor kapott erőre a magyar történettudományban a dehistorizálónak elkeresztelt irányzat, amely az idilli szemlélettel bemutatott történelem helyett másik, valóságos história fejezeteit írta. 3. „Itt ez a kis nép a maga furcsa, ellentmondásos történetével, s azokkal a buta nosztalgiákkal és irreális vágyálmokkal amelyek az én gyermekkoromban tömegméretekben hatottak, A mi népünk évszázadokon át „vidéki" volt, s magának élő, önmagát kiszolgáltató, az értelmes küzdelmet ritkán, bár olyankor szíwel-lélek- kel vállaló, az értelmetlen áldozatokba - két világháború - fásultan beletörődő. Minden filmemmel azt próbálom nyomozni, mi szükséges ahhoz, hogy ennek az országnak a népe, végre valóban felnőtté váljék, végre valóban európaivá legyen." (Interjú Zsugán Istvánnal 1965.) 4
