Forrás, 2002 (34. évfolyam, 1-12. szám)
2009 / 7-8. szám - Hiány-lexikon A - Zs, abszolút csend - zsibongás
végleg felbomlik, s újraalakulásával új nevet kap, lehetünk még a Szerb-Montenegrói Allamközösség magyar irodalma is. Ilyen körülmények között valóságos csoda, hogy az ember s ezen belül az író megőrizhette eredeti nevét. Ha megőrizte. Vajon igazi arcát megőrizte-e? Volt-e egyáltalán igazi arca ebben a káoszban? S azok a szavak, amelyeket papírra vetett, igaz szavak voltak-e? Az annyi nevet kipróbált délvidéki magyar irodalomban nyomát találja-e az Olvasó ezeknek az egyeseknek talán bagatellnek tűnő, végső soron megkerülhetetlen - kérdéseknek? Németh István mosoly I. Nemrég nemzetközi értekezleten foglalkoztak az orvosok a lehangoltság, a lelki nyomottság kihatásával, és előadásaiknak ezt a címet adták: A depresszió mint lelki betegség. Én magam azonban szándékosan használom a búskomort az idegen kifejezés helyett, mert egyszerre jelzi a beteg belső állapotát és annak külső tükröződését, amelyre aligha képes más nyelv. Mi azonban régóta ismerünk olyan szavakat a depresszió és a melankólia helyett, amikor például mélakórságot említünk. A konferencia megállapítása szerint minden harmadik magyarországi ember depressziós, és ez sokféle más baj eredője is lehet. Sőt, ugyancsak egy magyar orvostudós, a világon elsőként írtam tanulmányt arról, hogy a csontritkulás fő oka a bánat, a levertség, a kedvetlenség. Nekem erről eszembe jut, hogy évtizedekkel ezelőtt, amikor novellafüzért írtam az idős emberekről, a legvénebb férfi azt bizonygatta az Öregek padjában, hogy minden nyavalyánk a szomorúságból ered: ez lyukasztja ki a gyomrunkat, ettől izzik a szívünk, és bújnak elő a szervezetünkben mindenféle daganatok, amelyek a sírba visznek bennünket... Tehát a népi tapasztalat is sejt valamit ezekről az összefüggésekről. Az értekezlet viszont csak általában foglalkozott a búskomorsággal, hiszen annak lehetnek egyéni okai is: szerelmi csalódás, egy kedves lény elvesztése, a gyógyíthatatlan betegség tudata, vagy akár súlyos anyagi csapás is. Más kérdés, hogy a tömeges jelenség esetén nem kellene foglalkozni a társadalmi-történelmi körülményekkel, és azokból levezetni a megbetegedést? A történelmieket azért említem, mert gyanítom, hogy nemzedékek hordozzák génjeikben elődeik levertségének emlékeit a mohácsi vésztől negyvennyolcig, Trianonig és ötvenhatig. S mert öntudatlanul is meg akarják szüntetni magukban a „lelombozottság" közérzetétét, vagy legalábbis szétzilálni azt, igyekeznek az üvöltő zenéhez, a kábítószerhez és a szex lehetőségeihez menekülni. Tehát depresszió, tehát búskomorság: de mit szóljunk e világjelenséghez mi, erdélyi magyarok, akiknek a román néppel együtt el kell viselni a gazdasági nyomorúságot, és azon felül a szüntelen érezhető és megalázó albérleti viszonyt is? De maradjunk az általános helyzetnél, anélkül, hogy belemennénk a részletekbe, amelyekről mindenki tud, vagyis arról, hogy milliók éheznek, vannak halálra ítélve, mert keresetükből nem tudják megvenni az életüket fenntartó legszükségesebb gyógyszereket sem. S mi oda jutottunk a koldusbotra görnyedő országban, hogy a bizonyítékok szerint már emberhúst is mérnek némelyik város piacán. Mindezek után szükséges-e fölmérni nálunk a búskomorság okát? Az állam vezetői nem is törekednek erre, hiszen ellentmond érdekeiknek, s e helyett bizonyára a jövőben is igyekeznek majd fölszítani a nemzeti önérzetet, jóllehet az utóbbi időben már ez sem helyettesíthette a húst és a kenyeret, szalmalángnak bizonyult az időnkénti hazafias lelkesedés. Egy külföldi barátom arról beszélt nekem, hogy nem látott mosolygó embert az utcáinkon: ezen a szomorú megállapításon tűnődve fölidéztem magamban Anatole 114
