Forrás, 2002 (34. évfolyam, 1-12. szám)
2009 / 7-8. szám - Hiány-lexikon A - Zs, abszolút csend - zsibongás
bó Zoltán és persze Páskándi Géza támogatója. És ő hívott be minket, reményteljes ifjú kritikusokat, Láng Gusztávot, később K. Jakab Antalt szolgálatra (engedtessék meg, hogy magamat is ide soroljam); hétről hétre telefonált, vállalásainkat beírta lelkiismeretesen vezetett füzetébe, a feladat elvégzése után pedig vastagon törölte a kritikailag megmért szerzőt, illetve könyvet. Azóta nincs utóda, követője - az ilyenfajta szerkesztő egyszerűen kiment divatból. Kántor Lajos második anyanyelv Egy magyarországi szerb írót hallgatok a tévében, egy szintén magyarországi szerb-magyar íróról beszél - mit beszél: mesél!, igen, mesél - úgy, olyan közvetlenséggel és melegséggel, mintha jóbarátok lettek volna, pedig az, akiről mesél, már több mint száz éve halott volt, amikor ő megszületett. De fölösleges a bújócska: Vujicsics D. Sztoján személyes ismerősünk s jó barátunk - a délvidéki magyar írók és irodalom jó barátja - mesél Vitkovics Mihályról, akinek az életműve „híd, összekötő Csokonai és a reformkor szellemi és irodalmi virágzása között - híd a szerb és a magyar kultúra között." Elragadtatva hallgatom, miközben, többek között eszembe jut: az immár több mint hetven esztendő alatt te is megtanulhattad volna úgy a „második" anyanyelvedet, mint Stojan - így hívjuk egymás közt mi őt ideát - odaát az ő második „anyanyelvét". Nem sikerült, s most már aligha fog sikerülni. Talán még azt az egyetlent se olyan szinten - Arany Jánost, Kosztolányit és a többieket követve -, ahogyan íróhoz illenék. Stojánnak mintha a másodikat is sikerült volna. O, akárcsak brilliáns csevegésének tárgya, csakugyan két kultúrába, s ha egyáltalán létezik ilyen: két anyanyelvbe született bele, beleszületett abba, amibe téged tulajdonképpen bele kényszerítettek vagy bele próbáltak kényszeríteni. Akad, akinek ez szinte kapóra jött, másnak viszont, nehézkesebbnek, tehernek számított. De most ne ezen nyavajogjunk, amikor az aranyszájú Stojánt hallgathatjuk Azon ritka pillanatok egyike ez, amikor érdemes volt bekapcsolni a tévét. S ahogy Stoján befejezi mondandóját - lenyűgöző, elragadóan szép előadását -, sietek a könyvespolchoz, mert homályosan úgy emlékszem, hogy van egy Vitkovics Mihály kötetem, igen, véletlenül jól emlékeztem, rögtön meg is találom, mert valamiféle szándékkal nem a hátsó sorban rejtettem el, hanem a külső sorban hagytam, bizonyára azért, hogy szem előtt legyen, vagy egyszer, alkalom adtán a kezembe vegyem. Hát elérkezett ez az alkalom. A megvásárlása óta - huszonkét éve már! - most ütöm föl először a kötetet (a szerző válogatott műveit tartalmazza); huszonkét éven át türelmesen várt erre a pillanatra. Talán pironkodva, pedig nekem kéne szégyenkeznem. Az epigrammáknál horgonyzok le. Ebben a korban - az én koromban - illene már a tömörség titkát elsajátítani. Pedig jómagam is látom, tapasztalom, hogy a publikumot nem nagyon érdeklik a költők, az írók, fanyalgunk is emiatt sokat, sértődötten önmagunkba húzódunk, holott mindig is ez kellett volna hogy legyen elsőrangú kötelességünk: a magunkba szállás. Alászállni önmagunkba, minél mélyebbre! - fogalmazhatnám meg a saját magam epigrammáját, ha birtokolnám a műfajt. Az alászállás helyett inkább kesergünk: nem becsül immár bennünket, költőket, senki! Miért? Vitkovics Mihály megtalálta rá a választ is. Megtalálta vagy kétszáz évvel ezelőtt, íme: Nincs becse már mostan költőknek, mint vala régen; Tám, hogy már mostan tud hazudozni ki-ki. Németh István no