Forrás, 2002 (34. évfolyam, 1-12. szám)

2009 / 7-8. szám - Hiány-lexikon A - Zs, abszolút csend - zsibongás

bó Zoltán és persze Páskándi Géza támogatója. És ő hívott be minket, reményteljes if­jú kritikusokat, Láng Gusztávot, később K. Jakab Antalt szolgálatra (engedtessék meg, hogy magamat is ide soroljam); hétről hétre telefonált, vállalásainkat beírta lelkiisme­retesen vezetett füzetébe, a feladat elvégzése után pedig vastagon törölte a kritikailag megmért szerzőt, illetve könyvet. Azóta nincs utóda, követője - az ilyenfajta szerkesz­tő egyszerűen kiment divatból. Kántor Lajos második anyanyelv Egy magyarországi szerb írót hallgatok a tévében, egy szintén ma­gyarországi szerb-magyar íróról beszél - mit beszél: mesél!, igen, mesél - úgy, olyan köz­vetlenséggel és melegséggel, mintha jóbarátok lettek volna, pedig az, akiről mesél, már több mint száz éve halott volt, amikor ő megszületett. De fölösleges a bújócska: Vujicsics D. Sztoján személyes ismerősünk s jó barátunk - a délvidéki magyar írók és irodalom jó ba­rátja - mesél Vitkovics Mihályról, akinek az életműve „híd, összekötő Csokonai és a reformkor szellemi és irodalmi virágzása között - híd a szerb és a magyar kultúra között." Elragadtatva hallgatom, miközben, többek között eszembe jut: az immár több mint het­ven esztendő alatt te is megtanulhattad volna úgy a „második" anyanyelvedet, mint Stojan - így hívjuk egymás közt mi őt ideát - odaát az ő második „anyanyelvét". Nem sikerült, s most már aligha fog sikerülni. Talán még azt az egyetlent se olyan szinten - Arany Jánost, Kosztolányit és a többieket követve -, ahogyan íróhoz illenék. Stojánnak mintha a másodikat is sikerült volna. O, akárcsak brilliáns csevegésének tárgya, csakugyan két kultúrába, s ha egyáltalán létezik ilyen: két anyanyelvbe született bele, beleszületett ab­ba, amibe téged tulajdonképpen bele kényszerítettek vagy bele próbáltak kényszeríteni. Akad, akinek ez szinte kapóra jött, másnak viszont, nehézkesebbnek, tehernek számított. De most ne ezen nyavajogjunk, amikor az aranyszájú Stojánt hallgathatjuk Azon ritka pil­lanatok egyike ez, amikor érdemes volt bekapcsolni a tévét. S ahogy Stoján befejezi mon­dandóját - lenyűgöző, elragadóan szép előadását -, sietek a könyvespolchoz, mert homá­lyosan úgy emlékszem, hogy van egy Vitkovics Mihály kötetem, igen, véletlenül jól emlé­keztem, rögtön meg is találom, mert valamiféle szándékkal nem a hátsó sorban rejtettem el, hanem a külső sorban hagytam, bizonyára azért, hogy szem előtt legyen, vagy egyszer, alkalom adtán a kezembe vegyem. Hát elérkezett ez az alkalom. A megvásárlása óta - huszonkét éve már! - most ütöm föl először a kötetet (a szerző vá­logatott műveit tartalmazza); huszonkét éven át türelmesen várt erre a pillanatra. Talán pi­ronkodva, pedig nekem kéne szégyenkeznem. Az epigrammáknál horgonyzok le. Ebben a korban - az én koromban - illene már a tö­mörség titkát elsajátítani. Pedig jómagam is látom, tapasztalom, hogy a publikumot nem nagyon érdeklik a költők, az írók, fanyalgunk is emiatt sokat, sértődötten önmagunkba húzódunk, holott mindig is ez kellett volna hogy legyen elsőrangú kötelességünk: a ma­gunkba szállás. Alászállni önmagunkba, minél mélyebbre! - fogalmazhatnám meg a saját magam epigrammáját, ha birtokolnám a műfajt. Az alászállás helyett inkább kesergünk: nem becsül immár bennünket, költőket, senki! Miért? Vitkovics Mihály megtalálta rá a választ is. Megtalálta vagy kétszáz évvel ezelőtt, íme: Nincs becse már mostan költőknek, mint vala régen; Tám, hogy már mostan tud hazudozni ki-ki. Németh István no

Next

/
Oldalképek
Tartalom