Forrás, 2002 (34. évfolyam, 1-12. szám)

2009 / 7-8. szám - Hiány-lexikon A - Zs, abszolút csend - zsibongás

magyart lassanként regionális nyelvjárások fogják helyettesíteni? Vagy éppenséggel a magyar irodalmi nyelv modernizálását kell helyénvaló célként kitűznünk - a magyar szókincsnek az információs társadalom igényei szerinti gazdagítását, létrehozva ezzel azt a lehetőséget, hogy a felsőfokú tanulmányok során az angol csak számottevően magasabb szinteken legyen elengedhetetlen -, s megteremtve az olyan innovatív tudományos miliők kialakulásának a lehetőségét, amelyekben a magyar legalább, mint második munkanyelv, szerepet játszhatna? Alighanem ezen utóbbi stratégiát kellene választanunk. Hiszen az olyan személy, aki gazdag és eleven anyanyelvi kultúrában nőtt fel, s a globális angolt második munkanyelvként beszéli, inkább lesz képes bizonyos eltérő gondolati szempontok észlelésére és elemző-kreatív összevetésére, mint az, aki egysíkúbb és egyoldalúbb nyelvi környezetben szocializálódott." (Globális társadalom, helyi kultúra. Filozófiai vázlat. 54. In: Glatz Ferenc szerk.: Az információs társadalom. MTA, Budapest 2000. 43-64.) Úgy látszik, hogy a nem nyelvész tudós világosabb és határozottabb képet rajzol a nyelvi közeljövőről, de a végrehajtás a nyelvészeken múlik. Balázs Géza

közösség A családi, baráti, hívő, mozgalmi közösség léte rajtam (is) múlik, de a társadalmi, nemzeti közösségi érzés hiánycikk. Kapcsolatos ez azzal, hogy hiányzik a szekértáborok közötti -»párbeszéd György Lajos

köztársasági szellem 1. Az egyes ember társadalmi helyét meghatározó felfogás: „nem ismerek magamnál se kisebbet, se nagyobbat." PETŐFI SÁNDOR 2. A társadalom választott vezetőit irányító elvrendszer: „Nem a széttört korona, hanem megvesztegethetetlen jellem, szilárd becsületesség a respublica alapja." PETŐFI SÁNDOR Kerényi Ferenc

Kruzsok (A nyelvésztársadalom egysége) A hetvenes évek elején a nyugaton már jóval korábban „lecsengetett" strukturalizmus hirtelen betörése osztotta meg a nyelvészettel foglalkozókat. Ahogy akkor fogalmaztam az egyik kongresszus záróbeszédében: két sínen futott a nyelvtudomány. Aztán a nyolcvanas évek közepére elég jelentős közeledés, kiegyenlítődés jött létre a két tábor között. Ez főként abban nyilvánult meg, hogy immár a két tábor képviselői tanulmányozták, és fel is használták egymás tanait, szemléletét, módszereit.

A kilencvenes évek elejétől-közepétől azonban még nagyobb mértékben felerősödött a szembenállás: a régi és új(abb) diszciplínákat hagyományosan, azaz filológus módon művelők és az elsősorban csak az új (mostanában születő) tudományágakat, valamint nyugati, főleg amerikai szemléletben és módszerekkel művelők között. A szembenállás például odáig vezetett, hogy az „irodalmi nyelv" fogalmát felváltotta a lazább „sztenderd", illetve „standard", pedig milyen nagy a különbség az amerikai angol és az európai, különösen a környékünkbeli irodalmi nyelvek között, azok kialakulásáról és mai helyzetéről már nem is beszélve. Ennél is lényegesen nagyobb baj, hogy immár a nyelvtudományon belül egyesek szerint a magyar nyelvművelés - Sylvestertől Geleji Katonán, Kazinczyn, Vörösmartyn, Arany Jánoson, Kosztolányin, Déry Tiboron át Lőrincze Lajosig - haszontalan, egyenesen káros volt, ma sincs rá semmi szükség. Nem kell norma, nem kell szabály, és mindez vonatkozik a mérhetetlen számú angol szó beáramlására is. (Csak zárójelben jegyzem meg: ez utóbbiakkal mindössze annyi a baj, hogy a nagy hányad nem tudja őket helyesen leírni, helyesen kiejteni, és nem ismeri pontosan a jelentésüket. Nesze neked „kommunikáció"!)

103