Forrás, 2002 (34. évfolyam, 1-12. szám)
2009 / 7-8. szám - Hiány-lexikon A - Zs, abszolút csend - zsibongás
hogy akkora a nevem a nagy magyar költészetben, amekkora, és nem nagyobb; nem hiányzik, hogy nem írtam meg életem főművét, a főművet, már tudom, hogy nem muszáj főművet írni, tudom, hogyha visszaküldenek egy-egy verset azzal, hogy korszerűtlen, nem biztos, hogy én, a szerkesztő is lehet korszerűtlen. Már tudom, hogy mindent rá lehet fogni az esztétikumra, holott csak arrról van szó, máshová tartozol. Nem muszáj mindenáron megjelenni, lehet, hogy tényleg rosszat írtál, és nem muszáj az utókorra hagyatkozni, hogy majd egyszer, majd meglátjátok. Az utókor sem törődik veled, a verseidet ki fogják hajigálni a szekrényből, mert másra kell a hely, sőt arra is kérem a tisztelt utókort, hogy minél előbb vágja ki a verseimet, tudok is egy rendes céget, nemcsak hogy ingyen szállítja el a papírt, nemcsak megsemmisíti, még igazolja is, hogy földarabolta, átadta az enyészetnek. Nem négybe vágja, kedves Lajosom, negyvennégybe, kedves Lajosom. Győri László Hiánytalan hiány Válogatott verseim hátsó borítóján többféle idézet található kritikusaimtól. Két évtizede írta például Monostori Imre a Vakügetésről: „A személyes hiányérzet... újfent kollektív életérzés tükörképe; Veress Miklós istenkereső nyugtalansága alighanem korunk egy problémáját fogalmazza meg: »lélekhiány a testem, istenhiány az isten.«" Hasonló gondolatok már előbb is megfogalmazódtak bennem, később is néhányszor, de ez nem csupán annak költői terméke, hogy életem során a valláshoz és Istenhez való viszonyom folytonos vitára késztetett: mindennek mélyebb történelmi, családi és személyes okai vannak, melyek olykor első személyben, mert a negyvenes években születtek korosztálya ebben feltétlenül hasonlít egymásra, s a Forrás által fölemlegetett József Attila-képlet is analógiákat mutat. Ez összeköti az I. és a II. világháború utáni nemzedéket. Ha csak a szociális hátteret nézzük, akkor is: lakáshiány, pénzhiány, élelemhiány. Különb- s különbféle családi szempont pontból: otthonhiány, apahiány (többségében így!), boldogsághiány. Történelmileg pedig: hazahiány, igazsághiány, hithiány. Az én sorsomban mindez egészen sajátosan fonódott össze, mondjuk úgy, hogy valamiféle gordiusi gubanccal álltam szemben, amit egy gyerekkori fakarddal nem lehet szétsuhintani. Csak most, hatvanéves koromra fogom föl, hogy milyen hatással lehetett rám a tény: sosem ismertem nagyszüleimet. Apai ágról azért nem, mert Trianon után Aradon maradtak, s édesapám onnét szökött át Magyarországra, hogy itt próbáljon szerencsét; anyai ágon pedig azért nem, mert nagyapám orosz hadifogságban halt meg. Árván maradt anyámnak pedig valódi nagyanyám még az esküvőjét sem érhette meg. A rokoni házban, ahol Papes Mikiként neveltek, leírhatatlan szeretettel próbálták ezt a hiányt kitölteni a nagynénikéin:;, de - tudhatjuk - ez szinte lehetetlen vállalkozás. Mint ahogy az is, hogy - szüleim válása után - az apanélküliséget a nagybátyáim kompenzálják. Aztán - súlyos betegségem után - évekig megint rokonoknál éltem, még Barcsnál is vidékebb vidéken, s édesanyámat alig láthattam. Ez a pénz- és közlekedés hiányának volt betudható, de hét-nyolc éves gyerekként mit tudhattam minderről. Mikor anyám végre valamiféle kaposvári albérletbe magához tudott venni, akkorra meg határsávvá változott a Dráva-part, s elvesztettem a barcsi kert édenét. Albérletről albérletre hurcolva magunkkal szegénységünket, mindketten elvesztettük Istenbe vetett bizalmunkat. Anyám felküzdötte magát gyógyszertári leltározónak, én magamat öntudatos úttörőnek, akinek nem illett templomba se betérnie. Elhagyott minket az Isten - mondogatta édesanyám, s ettől még dacosabb lettem. De éreztem a hiányt. 83
