Forrás, 2002 (34. évfolyam, 1-12. szám)
2009 / 7-8. szám - Hiány-lexikon A - Zs, abszolút csend - zsibongás
nem kérdőjelezi meg senki, semmi, magyarságomat „érzelmileg" a teljesség igényével élhettem, de csak „látszólag", mert mint már említettem, ha az otthon a haza anonimája- és ebben a két fogalom harmóniája a legfontosabb (lehet valaki a Hazában is otthontalan), de nem lehet otthon egy olyan hazában, ahol s amely már születésed pillanatától megkérdőjelezi „léted". Magyar léted - tegyük hozzá - nem a családban, még csak nem is az utcán, a HIVATALBAN. A kérdőjel persze lehet csak egy ékezet is (Márai -> ékezet 11.), már születésed pillanatában, de nem csak, elsinkófálják neved: a Sándor helyett Alexandrut írnak, a László helyett Vasilet és ez folytatódik ott és akkor, ahogy a hatalommal érintkezésbe kerülsz, a himnusz nem a te himnuszod, a zászló nem a te zászlód, az országvezetés, amelyet legtöbbször még dicsőíteni is kell, nem a te népedből vétetett, a történelem, amit tanulni kell, s ahol „barbárnak" neveznek téged - nem a tied, a szülőfölded, ahol csak magyarok élnek, „ősi román föld", miközben a hatalom is látja és tudja, látjuk és tudjuk, látom és tudom, hogy az örökölt erdélyi építészeti jegyek a gótika és a barokk jegyében fogantak. Meghatározó élményem tehát Trianon és a főhatalomváltás, annak minden következményével, hiányával és többletével: Trianon és a Haza hiánya. A Trianon okozta sebet, nem lehet begyógyítani, orvosolni, feledni, mert én nekem nem választott országom ez az ország, nem választott szülőföldem a szülőföldem, itt születtem, itt születtek őseim - őseim talán alapítói is lehettek annak a Hargita térdén lévő kétezer lélekszámú falunak, amelynek egyharmada már a Bethlen Gábor lustrájában, s ma is, Lőrincz. Trianon ott él a mindennapokban, a szemedbe ötlik, pöffeszkedik, hol megkérdőjelezi, hol számon kéri léted, sosem hagyja, hogy megfeledkezz arról, hogy ki vagy- azt is mondhatnám ez a ráadás magyarságunkra sosem hagyja, hogy megfeledkezzünk arról, hogy kik vagyunk, mert a kisebbségi magyar nap mint nap szembesül a magyarságával, mert nap, mint nap vállalnia kell azt. És az már csak költői kérdés ezek után, hogy az én szabadságom, önmeghatározásom sérti-e mások szabadságát (tudom sérti), a magyar gondolkodásom, amely kisebbségben érdekvédelem is egyben - mert József Attilával törvények szabályozzák az életünk - sértő-e mások számára (tudom az), patriotizmusom nem lehet, mert nincs hazám, az önvédelmem legjobb esetben nacionalizmus, ha nem „sovinizmus", holott tudom és mindenki tudja, a sovinizmus a többség nacionalizmusa a kisebbséggel szemben. És a szavak így veszítik el jelentésüket, kisebbségben már a szavak tartalma is megváltozik, hiába mondanám Illyés Gyulával, a nacionalista jogot sért, míg a patrióta jogot véd - mindhiába. Ahogy hiába mondom azt is, egyszerűen csak magyar vagyok - magyar akarok lenni és semmi több. Nem több és nem kevesebb. A helyzetem persze fokozódik, hogy ne mondjam, súlyosbodik, hogy miközben idehaza nap, mint nap szembesülök a magyarságommal, és én vállalom a szembesülést, Magyarországon rám kérdeznek, „honnan tudsz Te ilyen szépen magyarul", vagy ami még rosszabb lerománoznak - oláhoznak. Persze tisztelet a kivételnek. Ebben az esetben lesz igazán kisebbségi és hontalan az ember. Hogy miért? Mert a szívében, álmaiban, mégiscsak ott van -, hogy van egy haza, a „magasban", a lelkűnkben, egy idealizált, álomszép, amely a Mienk is. A Miénk. Számítunk rá, számon tart, és ő is számíthat ránk. A kérdés persze még „mindig az" - értelmezhető-e a Haza hiánya. És ki kell mondanunk, hogy nem. A haza hiánya nem értelmezhető, csak elszenvedhető. És minden más kérdés - ebből adódik. Lehet-e nekem, van-e hazám, vagy csak államom, álmom, mert az az ország, amelynek polgára vagyok - lojális polgára - csak megtűr, amelyet lélekben a magaménak vallók - nem fogad el. Persze tudom azt is, lehet, csak nekem ennyire fontos a Haza hiánya?! Lehet, ha volna, nekem se lenne ilyen fontos. Lehet, ha nem látnám a pusztulást, a rengeteg „ungurent" (magyarfalva), a rengeteg 67
