Forrás, 2002 (34. évfolyam, 1-12. szám)
2002 / 6. szám - Sándor Iván: Semmi sem tilos („csakis a hamisság és a csalás”)
A dilemmában persze benne voltak a magyar (és a régió) társadalmi-történeti fejlődésének dilemmái, amelyekkel nem kívánom a Tisztelt Hallgatóság türelmét igénybe venni. Nézzünk egy irodalmi kontextust. A magyar irodalomnak is van Faustja, Peer Gyntje, a tizenkilencedik században született Az ember tragédiája. Anélkül, hogy valami váratlant mondanánk, kijelenthetjük, hogy Goethénél köztudottan szerepel egy szerződés, amely Faust és Mephisto között megköttetik, mint az egyén szabad döntésének alapja, Ibsennél pedig köztudottan szerepel a héj-monológ, mint az emberi Én önszembenézés-vándorútjának alapja. Az ember tragédiájában ilyesmit nem találunk. Itt Adám és Éva történelmi színtereken bolyong, illetőleg históriai tapasztalatokkal „nem jut semmire". Ugyanakkor szó nincs szerződésről, amelyet az Ember az érte küzdő két erő - az Úr és Lucifer - bármelyikével megkötne; a feje felett vitatkoznak az Ő sorsáról, hamis-félhamis alternatívák felé csábítják, s így a Személy az örökös „minták" téridejében, nem énjének magjához, hanem a függést elfogadó, kifejlett Énként nem „jegyezhető" változathoz jut el. Ennek az ezredfordulón is érvényesülő konzekvenciái voltak a tekintetben, hogy miközben az európai regény már a huszadik század első harmadában a különböző episztemológiai horizontok alatt, a különböző poétikai változatokban szembenézett a Személyiség veszendőségével, második harmadában pedig fontos műveiben már eljutott az Én elbúcsúztatásáig, addig a magyar regény magát az autonóm embert is megkésve próbálta kiformálni. 4. A század utolsó másfél évtizedében droktriner sémákból kellett kiszabadítani a regényről való beszédet. Ez természetszerűen hozta magával a nézőpontok, teoretikus megközelítések, olvasási stratégiák összecsapását. Lassan tért nyertek azok, amelyeket az a felismerés vezetett, hogy az alapokig kell visszabontani. Egy fiatal irodalomtörténész feltette a kérdést, hogy milyen relevanciája van „az irodalomtörténetírás számára annak a kihívásnak, amelyet a magyar történetírásban egyre jelentősebb igénybejelentésként létező mikrotörténelem módszertana jelent"? (Szilágyi Márton). Ez a nézőpont „játékba hozta" azt, hogy a társadalomtörténeti szempontú összefoglalás nemcsak a magyar gondolkodástörténetben, de a magyar irodalomban is hiányos, s ezért „újra kell szituálni azokat a metodológiai megfontolásokat, amelyeket az eddigi feldolgozások kimunkáltak: az irodalomtörténeti szakirodalmat éppúgy, mint a történetiét". Kapcsolatba kell ehhez hozni az értelmezéseket az olvasási módok archeológiájával, azzal, hogy „milyen történeti szövegértési metódus" mutatkozhatott meg korábban is, illetve be kell építeni a szemléletmódokba-elemzéstanokba, hogy milyen kereteket adhat a művekkel-életművekkel való foglalkozáshoz „az interpretációban felépülő társadalomtörténeti, kulturális, antropológiai feltételrendszer". Szilágyi Márton (akinek gondolatait kiragadom nem egy új nézőpontú megközelítésből) azt a konzekvenciát vonta le, hogy miközben a mikrotörténelmi és irodalom- történeti kutatás igen sokat kölcsönöz a strukturalizmus, hermeneutika, dekonstrukció elméleti iskoláiból, mégis a kulturális antropológia és a mentalitástörténet alkalmazásával olyan útra léphet, amelyen „az irodalomtörténet és a mikro133
