Forrás, 2002 (34. évfolyam, 1-12. szám)

2002 / 6. szám - Németh Zoltán: 1989

Németh Zoltán 1989 Az újabb magyar regény számomra egyik nagyon izgalmas lehetősége 1989 (azaz a rendszerváltozás és az azt követő évek) szövegbe írása. Ez egyike azon lehetőségeknek, amelyeken keresztül a magyar regény (és próza) kinyilváníthatta egy tágabb kontextus­hoz - kulturális térséghez - való tartozását. A latin-amerikai irodalom analógiájára talán lenne értelme kelet-közép-európai regényről is beszélni: olyan regényről, amely kelet és nyugat mentális konstrukcióinak ütközéséből, a rendszerváltozásból, a történelmi törések­ből, a határ legtágabb értelemben vett tematizálásából meríti inspirációit. Olyan szövegtar­tomány alakulhat ki ezáltal, amelyek különálló nyelvei (a magyar, a cseh, a szlovák, len­gyel, orosz(?), román stb.) ugyan intertextuálisan nem jelöltjei egymásnak, míg referen- ciálisan igen. Miről is van szó? Arról, hogy összeolvasva bizonyos regényeket (és elbeszéléseket) a tér­ség irodalmából, olyan regényeket, amelyek nem hathattak egymásra, mert a nyelv aka­dályként áll az egymást olvasás útjába, meglepő az azonos motívumok és tematika nagy száma. Ez mintha azt példázná, hogy létezik egy olyan szociokulturális tér, olyan mentális konstrukció, amely sajátos tapasztalatként, minduntalan előbukkanó referenciaként funk­cionál a térség próza- és regényirodalmában. A rendszerváltozás legtágabb értelemben vett problematikája annyira alapvetőnek tű­nik a térség irodalmában, hogy még a hangsúlyosan fikcióként, zárt szemiotikái világok­ként működő szövegek is olvashatók a térség kulturális referenciája felől. Ilyen például a szlovák irodalomban Ernán Erdélyi és Marek Vadas 1996-ban megjelent regénye, az Univerzita (azaz Egyetem), amelyet kritikusai (köztük az angol Tim Beasley-Murray) azért bíráltak, mert véleményük szerint a valóság minimumára törekszik, nem közvetíti a kor valóságmozzanatait, s emiatt steril (bárhol megírható) és halott (pontosabban a szerző „egyénisége" hal meg a szövegben a bírálók szerint - lásd a „szerző halála") próza. Ennek ellenére a regény valósággal tobzódik azokban a valóságfragmentumokban, amelyek a 90- es évek posztkommunista egyetemi ifjúságának szubkultúrájáról tudósítanak, és meglepő rokonságot mutatnak például Hazai Attila vagy Győry Attila egyes szövegeivel. Ilyen valóságfragmentumok, a kelet-közép-európai térség és a kor referenciális injekto- rai még a posztmodern magyar próza leginkább fikcionált szövegeiben is működőképe­sek. Példának Garaczi László Nincs alvás! című kötetét hozhatjuk fel, amelyben többször is felbukkan egy gépkocsimárka („Az algecirasi olajfaligetek után felforrt az egyik Dacia hű­tővize." - 9., „Elnyomott az álom a bokrok alatt, »hólángost« nyalogattam, és Dáciával szöktem keletnek." - 71.). A Dacia márka jelentéseibe olyan árnyalatok szövődhetnek, amelyek révén akár a kelet-közép-európai térség egy lehetséges ikonjának is tarthatjuk a kérdéses márkát. Hogy a Dacia azonosítása a kelet-közép-európai szociokulturális térség­gel nemcsak az olvasói túlértelmezés eredménye, arra Garaczi szövege is figyelmeztet ak­kor, amikor a „keletre szökés" abszurd-ironikus és egyúttal erősen referenciális motívumát társítja a tárgyalt gépkocsimárkához. Ez a referenciális „kiszólás" az ad absurdum vitt 118

Next

/
Oldalképek
Tartalom