Forrás, 2002 (34. évfolyam, 1-12. szám)
2002 / 6. szám - M. Nagy Miklós: Erotománok és erasztománok (Gondolatok a regényről)
M. Nagy Miklós Erotománok és erasztománok Gondolatok a regényről Van úgy, hogy magától rossz irányba kanyarodik egy szöveg, s ilyenkor a szerző nem mindig tudja megmondani, hogy mitől rossz, egyszerűen csak valami hamisságot, fals hangot érez. Az ilyet aztán vagy elteszi az ember, hátha akad benne később mégiscsak felhasználható gondolat, vagy egyetlen mozdulattal letörli. Én most mégsem ezt teszem, hanem - mintegy bevezetőként - közreadom az első nekifutás eredményét: ez esetben talán a kudarc is tanulságos - az alábbi szöveg rossz irányba kanyarodott, de alighanem szimptomatikusán. íme: „Mindannyian érezzük, hogy a regény valahogy a végét járja... Úgy gondolom, hogy a sok vakmerő és érdekes kísérlet - például az időcsúsztatás ötlete, vagy az, hogy különböző szereplők mondják el a történetet - mind ahhoz a pillanathoz visz közelebb bennünket, amikor rájövünk, hogy hűlt helye a regénynek." Első olvasásra Borgesnek ez az 1967-ben - a Harvard Egyetemen a költészetről tartott előadás-sorozatában - megfogalmazott jóslata óriási tévedésnek tűnhet (a megírt és még inkább az elolvasott irodalmi művek túlnyomó többsége nyilván ma is regény), az viszont vitathatatlan, hogy a regényről szóló diskurzusok állandó eleme az elégedetlenség, amiben persze implicite benne foglaltatik, hogy a regénnyel szemben igenis léteznek olvasói elvárások-várakozások (azaz, más szóval igény), ám ezeknek a mai regényírók jobbára nem tudnak megfelelni, folyamatos csalódottságot, hiányérzetet keltenek. A dinamikus, tettre kész korszellemhez híven (igen, igen, Szilágyi Ákost idézzük most éppen, s emögött ott van tán a fukuyamai unalom, mely most az ujjaimat mozgatja, de aztán a történelmet kell meglódítania) igyekszem keményen, fölösleges szószaporítás nélkül megfogalmazni, hogy mi volna az elvárás, és mit kapunk helyette. A mitikus átlagolvasó bizonyára „nagy" regényt akar, „jelentős" regényt, mely a „valóságról" szól (azaz a szerző nem bújik ki a felelősség alól posztmodern halandzsával: hogy „a nyelv foglyai vagyunk", hogy „mediatizált világban élünk" és a többi), azt akarja, hogy egyszer s mindenkorra tiltsák be, pusztítsák el, semmisítsék meg a „posztmodernt" az idióta „szimulakrumaival" együtt. Magyarán: ha eddig nem tette is, legalább most kapjon végre a fejéhez a regényíró - a WTC-be nem szimulakrum csapódott be, a WTC-ben nem szimulakrumok haltak meg, a WTC maga a nyers valóság, s a regénybe ezt a nyers valóságot kell visszahelyezni: tetteket, hősöket, háborúkat. A korszellem újrealizmust akar. A korszellem „igazságot" akar. A regényíró még ellenáll, mismásol (egyelőre ezt kapjuk: ez az, ami folyamatosan csalódással tölt el bennünket) - tett helyett mindenáron definiálni, dekonstruálni akarja a fentebb idézőjelbe tett szavakat -, de úgy érzem, már nem sokáig. A korszellem erős, az író még tétova, de nem másíthatja meg az életet. A korszellem győzni fog: erkölcstelen textusok helyett erkölcsös remekműveket akar, és meg fogja kapni a korszellemet dicsőítő remekműveit. Magyarán: ha nem vigyázunk, ha nem cselezzük ki idejekorán a történelem újabb szadista trükkjét (mert mindig onnan zúdítja ránk a bajt, ahonnan a legkevésbé várnánk - ki113
