Forrás, 2002 (34. évfolyam, 1-12. szám)

2002 / 6. szám - Jász Attila: Miért nem írok regényt

[2.]

Ezen a nehéz tavaszelőn könnyen elakad az ember az első mondat körül, különösen, ha azonos nevet visel a cím fölött lévő vezeték- és keresztnevek együttesével. És, ha nem csak a névazonosság áll fenn, hanem egyéb lényegbevágóbb tulajdonságok is megegyeznek. Szóval, a tél folyamán folyamatosan azon tűnődtem (már amikor a regény problémája szemhatáromba kerülhetett), hogy jelen, alternatívákkal és bizonytalanságokkal operáló korunkban a regényírás valahogy nagyon is az extrovertált személyiségek fő megnyilatkozási területévé vált. Nem tehetek róla, de nekem a regényírásról mindig a tükörbe nézés jut eszembe. Valaki (egy én) órákig bámulja magát a tükörben, a tükrön keresztül, figyeli, hogy mi történik. Mindent rögzít. És ezt naponta, rendszeresen megismétli. (És azt mondja rá, ez az élet.)

Vannak kivételek, amikor az író eleve arról ír, hogy megpróbálja felszámolni ezt a helyzetet. A kicsi, kövér író, aki az iskolában rossz tornász volt, s nem kis meglepetésre az életben is az. (Kicsi és kövér.) Peter Bichsel történetében egy olvasó joggal hányja ezt a kicsi, kövér író szemére. A Hogyan születik a regény másfél oldalas, zseniális opuszárói beszélek, amelyben az író és olvasó Beethoven op. 131-es vonósnégyese első tételének feléig jutva megállapítják, hogy még háromszáz oldalnyi türelem és unatkozás szükségeltetne a regény elkészüléséig.

Nem azért nem írok tehát regényt, mert nem hiszek benne, vagy mert elhiszem a regény korának végét jósló kárörvendő ítéleteket-figyelmeztetéseket. (Például Cioran ellenvetéseit nagyon kedvelem és élvezem, de azért nem győz meg róla, hogy a regényen túl lennénk.) Épp ellenkezőleg, túlságosan komolyan veszem a kihívást. Úgy gondolom, a regényírás ideális korát éljük, akkor is, ha igazi (nagy) regények, olyanok, mint pl. a Bűn és bűnhődés nem igazán születtek mostanában. Ezzel persze nem mondtam semmi újat, csupán hitet tettem a regényírás mellett (annak ellenére, hogy a magam részéről nem írok regényeket). Olvasóként tehát. Türelmesen várom, hogy egyszer (váratlanul, talán a könyvhéten?) kezembe kerüljön a várva várt „igazi" regény, és én azt mondhassam, na, ez az. Egy olyan, amilyet én is írni szeretnék, ha tudnék. Addig pedig marad a „Miért nem.fejtegetése. Nem mintha nem lenne jó néhány kitűnő regény magyarul és „világiul", de azok az idő múlásával mind halványulni látszanak, csupán az adott pillanatban tűnnek úgy. (Hogy na, ez az.) Mit várok hát? Olyan élményt, amit fiatalabb koromban Dosztojevszkij Bűn és bűnhődése, Bulgakov Mester és Margaritayd, Günter Grass Bádogdob)a vagy Hajnóczy Péter regényei jelentettek. És amikor jobban belegondolok, vagy csak jobban visszanyúlok az időben, tűnő élményeim után, akkor az indiános és Verne-regényeken túl világossá válik, hogy „úgy" soha többé nem fogok regényt olvasni. (Az „úgy" mértékét, amikor az ember összekeveri az életét az olvasott regénnyel, mindenki ismeri, csupán egy kicsit emlékeznie kell.) Remény csupán az lehet, hogy egy bizonyos mennyiségű regény elolvasása után, a telítődést felváltja a kiürülés érzése, ami lehetővé teszi újabb regények, ha nem is naiv, de mindenképpen élményszerű befogadását.

103