Forrás, 2002 (34. évfolyam, 1-12. szám)

2002 / 6. szám - Háy János: Csak el

Háy János Csak el Hogy a próza mint elmélet: engem soha nem. Pláne az elején, abban a korban - a hetvenes évek vége amikor kimondva-kimondatlan a vers számított nemes szövegnek. Prózaíró bárki lehet, de költő, hát az olyan volt, mint akinek piroscímkés lévisze van. A ma már végletekig lereccsent billog, akkor a legjobb csajoknál is bejött. Prózaíró legfeljebb akkor rúghatott labdába, mikor a költőket asztal alá lökte az alkohol. Prózaírónak lenni akkor rendkívül unalmas és haszon­talan dolognak látszott. Különben is tizenhat évesen ki az, aki hosszabb távon tud gondolkodni, hogy mondjuk nekiül egy regénynek januárban, és még márci­usban is fölötte gubbanszt. Eltelik az a rengeteg idő, ráadásul nem is jut semmire, mert még mindig beláthatatlan a befejezés. S amíg ott ül: a világ forog. Nélküle. Szerintem az írás szorosan követi a testműködést. Vegyük például a kamaszko­ri szexet. Persze olyan volt, hogy el se kezdődött, már rögtön vége lett, s legalább kettőt le kellett zavarni, hogy a harmadiknál végre érzékelhesse az ember, hogy mi is zajlik vele és körülötte. Ehhez a biologikumhoz nem kapcsolódhat más mű­faj, mint a költészet. Rövid, szélsőségesen koncentrált, vagy szélsőségesen a tárgyra fókuszált szöveg. A próza számomra élettani változás. Hosszú türelmes aktus, amiben nem a be­fejezés a cél, hanem a közben eltöltött idő. Aki a gyors ki- és elsülésekre vár: nem tud prózát írni. A próza számomra belátása annak, hogy nem történik semmi, csak elmúlik az idő. 91

Next

/
Oldalképek
Tartalom