Forrás, 2002 (34. évfolyam, 1-12. szám)
2002 / 6. szám - Fenyves Miklós: Egy nap (Márton László: Árnyas főutca)
Fenyves Miklós Egy nap Márton László: Árnyas főutca „Miközben pedig így beszél történetünk őrangyala, rémülten látjuk rajta a gyors változást. Mondatról mondatra évtizedes léptekkel halad előre az időben, egyik lélegzetről a másikra öregszik. A kislányból a szemünk láttára lesz fiatalasszony, kezében a Magyar Dolgozók Pártjának tagkönyvével, de a következő mondatban már munkásőr egyenruhát hord, és mire kihull bal kezéből a párttagkönyv, addigra jobb kezével botra támaszkodik; mire pedig az utolsó mondatban elhangzik az állítmány, addigra az alany, vagyis történetünk őrangyala megőszül." Ahogy Márton László Árnyas főutcájában kérlelhetetlenül megmeglódul az idő, s egy önkényes forma belső viszonyainak megfelelően lepereg, Promnitz báró legendás óraművét juttathatja eszünkbe a Jakob Wunschwitz igaz történetéből; miként ott a Passió jelenetei követték egymást óráról órára, úgy fordulnak egymásba a fenti idézetben egy képzelt emberélet stációi - a szöveg állítása szerint mondatról mondatra, de egy elbeszélői mondat keretein belül. Sokfelé indulhatnánk az idézett szövegrészlettől, ahogy számos más pontról is belátható volna a könyv romvidéke: a fikción belüli valóságszintek mise en abime-jai, az anekdotikus részletek, szétdobált rekvizitumok és bensősé- gességüktől megfosztott élőképek végtelen tagolódása, az allegóriák életre keltésének lehetetlensége, s az ily módon elszabadított kísértetiesség; a szöveg és az idő viszonya ugyanakkor megkerülhetetlennek tűnik. Az Árnyas főutca fikcióján belül szó esik egy valóságról (ami a zsidótörvények Magyarországával mutat hasonlóságot) és egy elbeszélésről, amely különféle transzformációkat eszközöl ezen a valóságon, és amelynek hol következetesnek tűnő, hol egymásnak ellentmondó belső szabályai szoros kapcsolatban állnak a (fiktív) „valóságból" származó tapasztalatokkal. Megtudjuk, hogy e valóságban, melyben a bűncselekmények „minél inkább végbementek [...] annál kevésbé történtek meg, mivel banalitásaikkal együtt sem értelmezhetők az emberi történések keretei között [...], arról tanúskodnak a történetek, hogy egészében véve nem történik semmi". Márpedig ha így van, a sorsról, cselekvésről levált idő is cseppfolyóssá vagy mozdulatlanná válik, s elszabadítja az elbeszélői időkezelés mindazon műveleteit, melyeket maga Márton is tipologizált A leírhatatlan pillantás című Kleist-esszéjében. Ez a tapasztalat érthetővé teszi, hogyan őszülhet meg Róth Aranka egy mondaton belül, és azon sincs mit csodálkozni, ha a „véletlen művei", miközben éveket, évtizedeket ölelnek fel, az elbeszélés egy „napja" alatt zajlanak le, hiszen maga a mű lesz az idő - megalapozhatatlan - egységévé. Ebben a tekintetben tehát, úgy tűnik, az elbeszélő reflexiói is eligazítanak. Az már korántsem olyan világos, mi szabja meg a szöveg terjedelmét. Látszólag semmi sem áll útjába a későbbi áldozatok életéről szóló anekdoták mellérendelő kiterjesztésének, mint ahogy annak sem, hogy az elbeszélés hamvába haljon már az elején. (Óvatosan elbeszélésről beszélünk; de vajon nem regény-e az Árnyas főutca, annak ellenére, hogy az elbeszélő/szerző szerint „nem igazi regényt írunk"? Regény-e egy nem igazi regény? És mitől nem igazi? Talán Vörös István kezeli megfelelően a kérdést, amikor recenziójában hol regényről, hol meg nem írt regényről, hol a regény „bő és tágu51
