Forrás, 2002 (34. évfolyam, 1-12. szám)

2002 / 6. szám - Fekete J. József: Kisebbségben a regényben

lelki gyötrődéseinek száz és száz oldalakon való végigkövetésére. Vagy nagyon szórakozni, vagy nagyon megrendülni - ez a jelszó, s nem kell semmi, ami langyos, ami rózsaszín, ami csevegő. S hogy megállhat-e a regényíró az elvárások ingoványos talaján anélkül, hogy harsányságba rekedjen? De még mennyire, ha van hozzá tehetsége.

Ha a regionalizmus fontosságáról beszélünk, tehát arról, hogy a századelő nagyepikai művei olyan, bizonyára egyszerre ismert és egyszerre titokzatos témákkal foglalkoznak, amelynek az olvasó, a magányos befogadó eleve adott kollektivitásával is részese, mégis kívülállóként találkozik az ismerős vidék ismerős embereivel, nem árt idézni Bodor Ádá- mot A börtön szaga című interjúkötetéből: „Latin-Amerika innen nézve nagyon egzotikus táj, tele vámpírral, lajhárral, örvös pekarival, titokzatos asszonyokkal és átitatva egy olyan izgalmas mesztic kultúrával és identitással, amelynek a mélységeiről nekünk itt fogalmunk sincs. Közelről mégis úgy néz ki - azért mondom, mert megfordultam arrafelé -, az emberi egzisztencia kérdései, azok a késztetések, amelyek mindig az alkotás hátterében állnak, jobbára ugyanazok, mint a mi földrészünk kietlenebb vidékein. Mi ezeket a latinamerikai történeteket - kiötölhette volna őket Gogol, Dosztojevszkij vagy Babel is - egy hallatlanul színes környezet fülledt légkörével együtt kapjuk, amelyet betölt a papagájok rikácsolása. Kelet-Európa kétségkívül nem ennyire egzotikus táj, errefelé ridegebb szelek fújnak, legfönnebb egy kis medvetáncoltatásra futja, mégis mindkét térség a harmadik világ fenyegetésében él, annak belső, anakronisztikus viszonyaival egyetemben. És egy ilyen anakronisztikus térségben rendkívüli dolgok, csodák történhetnek. Mi sem természetesebb, mint az például, hogy az utcákon éjjelente megjelennek az egyszarvúak. Csodák, mesébe illő események sohasem a gazdagok közelében, hanem a szegények világában történnek. Az élet túlságosan egyhangú, a kiszolgáltatottság, a reménytelenség érzése elnyom minden egyebet, ettől merészebben álmodoznak az errefelé lakó népek. [...] Mert Kelet-Európa minden elesettsége, reménytelensége dacára éppoly termékenyítő, inspiráló és sugárzó táj - Csernobillal együtt, ha úgy tetszik -, amelynek a varázsától szabadulni alig lehet. Amennyire taszít indulatos, durva, egyszersmind képtelen belső viszonyaival, morális szennyezettségével, annyira fogva is tart épp ezek által, képtelenség tőle elszakadni. Ambivalens állapot ez, feloldása csak a képzeletben, látomások lebegésében történhet meg."

Lássunk egy ilyen regényt a századelőről: Balogh Robert: Schvab Evangiliom. Nagymamák Orvosságos Könyve.'1 Egy kötet, amely már a könyv nélküli irodalom irányába halad: még nem e-book, de már nem is igazán papír-leporelló.

Aligha kell Balogh Robert könyvénél szemléletesebb példa annak bizonyítására, hogy a regényírás alapkérdése a hogyan. Hogyan elbeszélni az adott történetet, miként stilizálni a valóságot, hogyan megszerkeszteni az elbeszélést, hogyan megteremteni az objektiven adott eseményekből a fikciós mű-világot, hogyan irodalomba transzponálni a történelmet, a szemlélet által hogyan egybefogni az egymástól széttartó szövegegységeket, hogyan ábrázolni az általánost az egyéni sorsok fragmentált fölvillantásával...? Sőt Balogh regénye esetében a történelem tárgyi dokumentumainak a történetbe illesztése fölött is el kellett a szerzőnek gondolkodnia. A 21. század regénye alapkérdésének önmaga struktúrájára kell rákérdeznie, és ezt a kérdést nagyon szoros egységben tárgyalnia a főhőssé előlépő elbeszélő önfelépítésének mikéntjével. Azzal a ténnyel, hogy a regényhős már nem saját bonyolultságát veti össze a világ összetettségével, freudi és adleri arche-mocsarakban kutakodik, hanem elbeszéli a vele történő, benne élő, őt megtaláló történeteket, megteremti a maga regényének nyelvét, a regény társadalmi és szociológiai térfogata is leszűkül - látjuk, az említésre érdemesülő prózák, ha azon túl is mutatnak, mégsem terjeszkednek távolabb a családnál, az utca lakóinál, egy felekezet tagjainál, vagy más egyéb, sajátosságaik alapján közösségnek tekinthető csoportnál.

Ugyanakkor ahhoz se kell jobb példa után kutatnunk, hogy a regényíró kézenfekvő egyszerűséggel és munkáját regénnyé avató eredménnyel választja meg a témájához leg44