Forrás, 2002 (34. évfolyam, 1-12. szám)
2002 / 6. szám - Faragó Kornélia: Közelség és különállás
irat fiatal generációja révén újfajta nyelviség hatol. E regény beszédszekezetét is sokban meghatározza a dialogikus diszkurzivitás eszközrendje. Egy olyan kommunikációs kultúrát jelenít meg, amely a szóbeli eszmecserére alapoz, és nyelvhasználatának szoros a kötődése a közlési szituációhoz. A Paraineizis a regényműfaj jelenkori alakulástörténetébe historikus érdeklődésén túl, a különböző műfajok és műfaji jegyek egybejátszásával léphet be. Ilyen értelmű kapcsolódását már paratextuálisan jelzi: a cím (Parainezis) és az alcím (Nevelődési regény) két műfaji jellegű olvasási ajánlatot tesz. A kiemelten hangsúlyozott kétpólusú műfaji látásmód és a szövegben szerveződő egyéb műfajiságok mozgása tágra nyitja az értelmezést: az intelem alakzatába (tanítása időt álló személyes tapasztalatokat és tanulságokat ígér) oltott nevelődési regényben (amelyet az intertextuális utalások szerint a műfajt uraló goethei műfaji karakter felől is érteni kell) tematikus hansúlyt kap a vallomás helyzete, a „feltárulkozás melankolikus kihívása", a „beismerés mámora", a gyónás attitűdje és az élettörténeti elbeszélés (azaz „a biografikus igazság, amelyhez nem lehet eljutni"—Freud, Levél Arnold Zweighez, 1936. V, 31.) problémaköre. A regény a „nevelődés" folyamatait leginkább a történeti-ideológiai látás és önszemlélet letisztulásában ragadja meg. Dinamizálja az értelmezést, hogy nem írja újra a műfaj emlékanyagát, ismerős alakzatait, hogy Bildung- kategóriája körvonalazatlan, nem a fejlődés-nevelődés klasszikus konceptusát veszi alapul. Valószínűleg a Michael Beddow-féle („az emberi természet megértésére tett törekvés regénye") meghatározásban kellene gondolkodnunk, erre késztet a regény ironikus kérdésfelvetése is: „Miért lenne erkölcstelen a kétszínűség, a romlottság, a hatalomvágy, az erőszak, amikor mindez az emberi természet része?" A Parainezis az egyéni élettörténet megírhatóságának problematikája mentén is könnyedén beilleszthető a kortárs értelmezői hagyomány vonulatába. Központi alakjában megkérdőjeleződik a múltbeli én kimondásának lehetségessége, részint, mert vannak történetek, amelyek megfosztják szavaitól, másrészt, mert „a történelem felzabálta személyes életét, tehát csak a történelemmel vigasztalódhat." Nem az elbeszélhetőség, a felidézhetőség a központi kérdés, hanem a személyes múlt hiánya, a múltvesztés. „Hónapokon keresztül diktált neki, de belátta, hiábavaló munka, képtelen feleleveníteni saját múltját. Avagy nincs már múltja?" A személyes múltat a köztörténeti narratíva fedi el, az „én" és a „mi" egysége. A személyes múlt a történelem metaforája. Az életrajztípus, „amit modálisnak nevezhetnénk, amennyiben az egyéni életutak csak a tipikus viselkedésformák vagy státuszok illusztrálására szolgálnak, számos analógiát mutat a prosopográfiával: itt valójában nem egy személy, hanem egy olyan egyén életrajzáról van szó, aki egy csoport minden jellemzőjét magába sűrítve hordozza." (G. Levi: i.m.) Prózapoétikai perspektívából az tűnik föl, hogy a megírás önkezű aktusának jellemző hangsúlyozása helyett tollbamondás utáni, többszörösen torzított élettörténeti narráció jöhet létre, inkább elfedés, mint feltárulás. Ezúttal az oralitásból az írásbeliségbe forduló beszédben a tényszerűséghez nem kötődik igazságérték. A tollbamondó eleve „strukturált" beszéde „manipulativ" eljárások tárgya, a hivatásos életrajzíró utólagosan még „formába önti". A többféle mondhatóság, az át- és továbbírhatóság, a közbeiktatott látásmód nyomai elidegenítik az éntől a saját történetét, az életrajz változat-jellegét hangsúlyozzák. Az idős Damján Pál különös belső figyelemmel, izgalommal és reménnyel hallgatja emlékiratainak felolvasását, hisz mély meglepetéssel kell tapasztalnia, hogy élete naponta újabbnál újabb, addig ismeretlen részletekkel lesz gazdagabb. 42