Forrás, 2002 (34. évfolyam, 1-12. szám)
2002 / 6. szám - Faragó Kornélia: Közelség és különállás
Faragó Kornélia Közelség és különállás Honnan nyílik termékeny értelmezési horizont a jelenkori magyar regény beszédrendjére? Újraértelmezői szemlélete felől, az átörökített megjelenítésminták, a megidézett formahagyomány funkcióáthelyezése, a régi nyelvi-poétkai eljárások újraalakítása, esetleg a műfaji egyedek szoros szövegközi kapcsolódása, vagy éppen a szövegelőzmény és a szövegtapasztalat közötti „jelentésdús" távolságok felől? Netalán egyszerre tekintve mindezekre, egy még feltáratlan perspektívából? A regényhorizontok közötti állandó vibrálás, a „részesülés és soha oda nem tartozás" derridai viszonyjátéka évszázadok óta folyamatosan írja a műfajt, és bár sohasem fogja radikálisan körülírni - bizonyos egybetartozásokat, egymásra mutató jelenségcsoportokat időről időre kétségtelenül látni enged. A hihetetlenül széles körű recepció tanulságai szerint egy körbe vonja például a regényeket, amelyek lényegileg mások, de mégis ugyanazt a gondolatjátékot gazdagítják: valamilyen formában historizáló szerkezetekhez kötik a poétikai jelentésadás gesztusait. Egy Esterházy-kánonnal a középpontban, a historizáló szerkezetek és mikrovetületek viszonyítási rendje, a „történelmi" alakzatának és a biografikum elbeszélhetőségének a kérdésköre, minden, amit a történeti emlékezésstratégia működtet, legalább annyira áthatja a teoretikus gondolkodást és a regénytapasztalatot, mint ezek egymást. Már-már felsza- badítóan hat, hogy eközben a Harmonia caelestis azon túl, hogy (a kérdésesség poétikájának széles körű kidolgozásával, a „vélhetően" és a „feltehetően" modalitásával, a tétele- ző/törlő gesztusok sorával) a történeti narratíva eredendően konstruált természetére mutat, több ponton is átalakul a történeti,'családtörténeti gondolkodás, a historikus olvasás iróniájává. Vagy, hogy pl. Háy János alkotói önértése mély műfajelméleti és történelemszemléleti közömbösséget mutat és megkísérli a kilépést az architextuális szemléleti egybe- hangzásból: „Engem nem izgattak az olyan halott struktúrák, mint a műfajok. Hogy szabadságharcot folytassak valamilyen levitézlett, elagott irodalmi struktúra ellen. A világért harcoltam, hogy elemi erejű világélményt tudjak beemelni a műbe." (A diskurzus a mű és a világ között van. Háy Jánossal beszélget Keresztury Tibor. Lettre, 43.) Amikor arra törekszik az értelmezés, hogy kibontsa és leírja az állandót, az állandóan visszatérőt, azaz valamennyi előfordulásban a közös vonást, a hasonlóság és az azonosság felé mozdítva ki a különbözőt, Láng Zsolt, Márton László és Darvasi László művei mellett Háy János Dzsigerdilen. A szív gyönyörűsége című regényéhez is a műfaji hagyomány újraértelmezése, a kifejezett kettős viszony felől közelít. Az „újraértett történetiség"-prózák körébe sorolja és bár tudja róla, hogy nem a történelmi kontextus felvázolásának szándéka vezérli, mégis úgy tartja, hogy „igenis rákérdez a történetiségre és annak elbeszélhetőségére"(Rácz I. Péter). Háy János a beszédrend e pontját illetően is „ellennyilatkozik". Jól láthatatóan azt a diskurzuson való kívülkerülést kísérli meg, amit a regényének nem sikerült. Illetőleg, abból a beszédrendből szeretné kivonni a regényt, amelyet az jórészt maga alakít: „Engem történetesen maga a történelem nem érdekel. Semmilyen módon nem akartam a kort ábrázolni, és példázatot sem akartam írni. A kor számomra csak eszköz volt. Szerintem a vi36
