Forrás, 2002 (34. évfolyam, 1-12. szám)
2002 / 6. szám - Bényei Tamás: Az óceániai regény (Az Ezerkilencszáznyolcvannégy mint a regény elmélete)
A hang, avagy a megtalált regény Az Ezerkilencszáznyolcvannégy a regényszerűség révén kísérli meg igazolni és performálni a humanista szubjektumfelfogás alapfeltevéseit, s eközben a regénydiskurzus ideológiai vizsgálata révén kérdőjelezi meg ugyanezeket az alapfeltevéseket. A történet és elbeszélés paradox viszonya miatt a szöveg Winston történetén belül képtelen ennek a felfogásnak érvényt szerezni. Winston képtelen regényszerű szöveget írni, az ő története pedig abban a pillanatban válik regényszerűen értelmezhetővé, amikor a regény ideológiai alapfeltevései - épp e pillanat szerkezeti érvényessége által - romba dőlnek. A történetből levonható következtetés alapján a humanizmust védő szöveg végkicsengése poszthumanista, amennyiben az önmagára hagyott, tiszta szubjektum vagy nem emberséges („rossz"), vagy nem is létezik, hiszen a szubjektum megképződéséhez mindenképpen szükséges a személyes és a nyilvános szféra közötti közvetítő rendszer, a szimbolikus rend, amely nélkül a személyes szféra bensőségessége artikulálhatatlan marad. Az Ezerkilencszáznyolcvannégy meta-regénydiskurzusa azonban ezzel nem ér véget, és a szöveg magasabb szinten újra kísérletet tesz a regény ideológiájának érvényesítésére. A hagyományos regénydiskurzus - amelyet Orwell ebben a szövegben szimulál - sajátos fiktív képződmény, hiszen a látszat (fantasztikum, fantázia, stb.) és a valóság kétosztatúságában határozza meg saját pozícióját, ez utóbbi képviselőjeként és megtestesüléseként azonosítva önmagát. A regény „gyengeségének" (vagyis erejének) egyik oka az a látszólag természetes előfeltevés- és ideológiamentes világlátás, amelyen a regényvilág létrehozása alapul, s amelyet Óceániában kiiktattak és betiltottak: „Az eretnekségek eretneksége a józan ész volt" (91). Winston zsigereiben érzi, hogy igaza van, noha jól tudja, hogy a Párt bámelyik értelmiségije pillanatok alatt porrá zúzná érvelését, és kétségbeesésében öntudatlanul az angol empirikus hagyomány ősjelenetét idézi fel: „A kő kemény" - mondja végső érvként (92), akárcsak Dr. Johnson, aki egy kőbe rúgott, hogy megcáfolja Berkeley szolipszizmusát. A regény „gyenge" vagy „puha" ideológiájának fő ereje végső soron a kő keménységére, a józan észre való hallgatólagos apellálás, s az egytónusú, „normális" regényhang ennek a normalitásnak (e normalitás ideologémájának) a képviselője. A Párt és a totalitárius állam valódi ellenfele ekként nem Winston, hanem a kibillent- hetetlen józanságú regényhang puszta ténye és zavartalan folyamatossága. A kizökkent- hetetlen regényhang önmagában az „objektív igazság" létezésének biztosítéka: az elbeszélt események valóságfoka nem kérdőjeleződik meg, s ekként úgy tűnik, nem épülnek be Óceánia kollektív fantazmagóriájába, hogy ott örökösen átíródjanak, vagyis megszűnjenek ezek az események lenni. Vagyis a regényhang az óceániai múltátíró fantázián kívül van, képes ezt a fantáziát normális, regényszerű beszéd tárgyává tenni. A szöveg mindvégig azon a jelöletlenségében „normális", egytónusú hangon beszél (Antony Easthope „stílustalan stílusnak nevezi" [158]), amelyet regényszerű hangként érzékelünk, mint a szinte brutálisan regényszerű, bár talán Chaucer- és Eliot-allúzióktól nem mentes felütésben: „Derült, hideg áprilisi nap volt, az órák éppen tizenhármat ütöttek. Winston Smith, állát leszegve, hogy ne érje a könyörtelen szél, gyorsan besurrant a Győzelem-tömb üvegajtaján"(7). A tizenhármat ütő órák aprócska abszurditása csak még jobban kiemeli a regényhang alapvető, kikezdhetetlen normalitását. A normalitás és kiegyensúlyozottság egyik legfontosabb oka, hogy az elbeszélő hang láthatóan rendelkezik azzal a történelmi emlékezettel, amelynek hiánya Winstont annyira aggasztja - ahogy ez egy korai és ebben a tekintetben kivételnek számító megjegyzésből kiderül: O'Brien mozdulata, amellyel megigazítja szemüvegét, „ha ugyan gondolkodott még bárki is ilyen fogalmakban, tizennyolcadik századi nemesemberre emlékeztetett, amint felkínálja burnótszelencéjét" (17). Ez a megjegyzés nem származhat Winstontól, an20
