Forrás, 2002 (34. évfolyam, 1-12. szám)
2002 / 6. szám - Bényei Tamás: Az óceániai regény (Az Ezerkilencszáznyolcvannégy mint a regény elmélete)
Bényei Tamás Az óceániai regény (Az Ezerkilencszáznyolcvannégy mint a regény elmélete) Noha egy 1997-es felmérés szerint az angolszász világban a huszadik századi regények közül csak a A gyűrűk ura előzi meg népszerűségben, az Ezerkilencszáznyolcvannégy igazából nem is regény (pontosabban, egyáltalán nem biztos, hogy regény), de mindenképpen olyan szöveg, amely tartalmazza önmagát mint regényszöveget is. Avagy mégis regény, akkor viszont olyan regényszöveg, amely tartalmazza önmagát mint nem-regényt is. Akárhogyan is, Orwell könyve mindenképpen metaregény: minden mondata, miközben a regényről „szól", egyszerre állítja és tagadja saját regényszerűségét. Egyszerre lévén belül és kívül, az Ezerkilencszáznyolcvannégy nagyon sokat tud a regényről. Mindazt, amit regényként nem tud vagy tudhat önmagáról, amit szemérmesen elhallgat, esetleg elfojt, metaregényként tudja, és fordítva: megtestesíti a metaszöveg számára hozzáférhetetlen közvetlen tudást. Jól tudja például, milyen nehéz és veszélyes dolog regénynek lenni, ám azzal is tisztában van, hogy milyen fontos mégis a regénység, hogy a regényműfaj a modernitás önmegjelenítésének és önkonstruálásának egyik alapvető diskurzusa, amelynek egyik alapváltozatát, a nevelődési regényt Franco Moretti joggal nevezte „a modernitás szimbolikus formájának" (4-5). Az Ezerkilencszáznyolcvannégy azt is tudja, amit a regény olvasónak tudnia kell a regényolvasáshoz, s azt is, amit jobb, ha a regényolvasó nem tud, hogy regényolvasó maradhasson. Orwell szövege egyszerre a regény védelme és a regény kritikája, a regénydiskurzus ideológiai tudattalanjának feltérképezése. Az, amit a modernség regényként ismer, Óceániában lehetetlen, létezhetetlen műfaj, a „regény" jelensége és fogalma mégis mindvégig jelen van a megjelenített világban: egyrészt Óceániában is létezik egy gépek által alkotott szövegtípus, amit regénynek neveznek és regényként forgalmaznak, másrészt olyan szövegekből olvashatunk részleteket, amelyek egy regénytelen és regényesíthetetlen világban képtelenek regénnyé válni. Az Ezerkilencszáznyolcvannégy regényolvasásának legnyugtalanítóbb vonása épp az, hogy a modernség diskurzusa által regényként megalkotott szövegalakzatba beleolvassa, beleérti az óceániai regényt is, vagyis azt sugallja, hogy az óceániai regény a mi regényünk torz és titkos hasonmása, amely emennek valamely nem szívesen látott vonását tárja fel, s hogy titokban még a legliberálisabb, leganarchikusabb regény is óceániai regény egy kicsit. Ezáltal az Ezerkilencszáznyolcvannégy mintegy önmaga „regénysége" alól húzza ki a talajt (ironikus módon ezt támasztja alá az a tény is, hogy a szöveg beépülhetett a hidegháború ideológiájába, sőt annak egyik meghatározó mítoszává vált [Sinfield 99]). Az Orwell-szöveg szokásos olvasása kétosztatúságok rendszerén alapszik: a józan ész az ideológia (irracionalitás, elmélet) ellenében, a szubjektum értékes, de végtelenül sebezhető intim szférája a totalitárius állam inváziója ellenében. Orwell szövege egyértelműen a kétosztatúságok első tényezőjét értékeli fel, s ennek az értékítéletnek a ténye jelentős részben az Ezerkilencszáznyolcvannégy regénységének következménye; a regény ideológiájának ismeretében azt is mondhatnánk, hogy a szöveg épp azért áll a józan ész, valamint a kartéziánus és kantiánus személyiség oldalán és képviseletében, mert regény. Ha a regényu
