Forrás, 2002 (34. évfolyam, 1-12. szám)
2002 / 6. szám - Bán Zoltán András: Bolond Istók avagy Az Élhetetlen (maszkregény)
Amikor magunkra öltjük egy elbeszélhető alak, esetünkben' Bolond Istók maszkját, ezzel mondhatni egyben kötelezettséget is vállalunk, hogy elbeszéljük eddig elbeszéletlen történetét, vagyis megteremtjük, megköltjük a történetét, másként szólva, e mitologikussá vált, de megformált mítosz nélküli alakhoz, utólag mintegy, hozzákoholjuk a mítoszt. Az iskolázott Olvasó számára nem kérdés, hogy mindez nem csekély nehézségekkel jár. Mindezen nehézségekhez nem késlekedünk hozzátenni még egyet, azt tudniillik, hogy elbeszélésünkben magyar mítoszról lesz és van szó. Nem áltatjuk magunkat: Bolond Istók megköltetlen, kiköltésre váró mítosza bizonyára nem tarthat igényt a mítoszokra általában jellemző attribútumra, nem formálhat igényt ugyanis a koholt egyetemesség büszke előrangjára. Bizony bolond, töredékes, azaz tőrőlmetszett magyar mítosz ez, amit már az is ékesen bizonyít, hogy voltaképpen nem is létező mítosz, olyan monda, amely, mint mondottuk volt, csak utólag költhető meg. Ha ugyan megkölthető egyáltalán. Ám ekkor most már csak egyetlen kérdésre kellene válaszolnunk, nevezetesen arra, hogy az elbeszélhető magyar mítoszok köréből miért éppen Bolond Istók mindeddig elbeszéletlen mítoszát választottuk elbeszélésünk tárgyának? A válasz bonyolult, de álljon itt most egy egyszerű: bár sok, ha nem is túl sok, magyar mítosz és monda létezik - találomra kiragadva Toldi Miklósé, János Vitézé, Túri Danié, Szindbádé -, közülük Bolond Istók rpondája az egyetlen komikus - ami nem jelenti azt, hogy vígjátékba való - magyar mítosz, és számunkra nyilvánvaló, hogy korunkban csakis a komédia és a szeretetteljes paródia műfajában léteznek még érvényesen megkoholható történetek. Mindezt átgondolva még egy tettet kell végrehajtanunk ebben a kissé - szándékosan! - tudálékosra sikeredett előhangban. Ha mindaz, ami a későbbiekben következik, még elbeszéletlen mítosz, nem természettől fogva adott, hanem utólag megköltött koholmány, ráadásul lokális, korántsem egyetemes történet, vagyis minden pillanatban magán viseli a széplelkű, vagyis kissé tárgyatlan szubjektivitás jelét, akkor azonnal le kell mondanunk a többes számú elbeszélői hangról, azonnal el kell vetnünk a plurális majestatis intézményszerű elbeszélői maszkját, fel kell mondanunk magabízó és az idők során ezerszeresen érvényesnek bizonyult mi-tudatát, és át kell adnunk helyünket az egyes szám első személyű, pontszerű, siralmasan magányos szólamú véletlen szubjektumnak, akinek legfőbb igyekezete abban áll, hogy külsővé, vagyis objektívvá tegye önmagát, hogy narratív érvényességéről, mondhatni epikai hiteléről meggyőzze a dologtalan, következésképp fölöttébb bizalmatlan Olvasót. Ám abban a pillanatban, amikor ledobtuk a többes számú elbeszélő százezernyi maszkját - hatalmas tarka szeméthegy, a valaha volt és elképzelt elbeszélők arcáról lerohadt és elrongyolódott százezernyi lárva roppant halmaza hirtelen, ráadásul hideg megfontoltsággal egy másik maszkot rántunk arcunk elé, ami immár csak egyetlen álarc, a mi magunk maszkja, vagyis a számomra létező egyetlen lehetséges álarc: önmagam. És már kezdhetem is 5
