Forrás, 2002 (34. évfolyam, 1-12. szám)
2002 / 5. szám - Lackfi János: Az irodalom „res publicája” avagy egy kritikusi családregény (Lengyel Balázs: Ki találkozik önmagával?)
Lackfi János Az irodalom „rés publicája" avagy egy kritikusi családregény (Lengyel Balázs: Ki találkozik önmagával?) Felületes, első ránézésre azt gondolnánk, hogy Lengyel Balázs új könyvében nagyjából azt találjuk, amit tőle megszoktunk, megszerettünk, vártunk. Esszéket, visszaemlékező írásokat többek között Babitsról, Kassákról, Nemes Nagy Ágnesről, Pilinszkyről, Ottlikról, Mészölyről, Rónayról, Mándyról, NNÁ-val közös naplójegyzeteket, Székely Jánossal való levélváltások anyagát. Ha azonban mélyebbre ásunk, figyelmesebben belemerülünk a kötetbe, van okunk a meglepődésre. Lengyel Balázsnak ugyanis esze ágában sincs belekövülni az Ujhold-szerkesztő, az elhallgatottság terhét egyenes gerinccel cipelő, „polgárinak" bélyegzett írógeneráció ma is élő vezéralakjának szerepébe. Nagyon is komolyan gondolja a kötetnyitó esszé, A Babits-családfa soraiban írottakat, nevezetesen, hogy az irodalom családfája nyitott, s ebbe a vérszerintinél is erősebb kötelékekkel egybekapcsolódó családba bárki beházasodhat, beléphet, rendre-rangra való tekintet nélkül, pusztán a mű és a műélvezet révén, mindannak vállalásával, amire az olvasás esztétikai és etikai értelemben kötelez. Az új kötet egy következetes életmű szerves része, ám benne olyan szellemi nyitottság munkál és alakít, amilyet gyakran húsz-harmincéves (az irodalmi prostitúció közegében máris megmártózott) szerzőknél sem találunk meg. Lengyel Balázs írásai - a mindenkori cenzúra szaknyelvén szólva - „lá- zító tartalmúak", s teljességgel kimerítik az előítéletek elleni izgatás vádját. O szerencsére sehogysem passzol bele a nagyformátumú, tiszteletreméltó irodalomtudós ártalmatlan kliséjébe, felráz és megmozgat, eleven párbeszédre késztet. Az irodalom mai dzsentri-asztalánál, ahol a pénzgondok sürge- tőek, az ideálok szertefoszlóban, a rongyrázás viszont mindennapos, Lengyel Balázs nem „comme il faut" kérdéseket tesz fel, provokál, rákérdez kínos ügyeinkre. S ebben a rákérdezésben nincs semmi intimpistáskodás, semmi, ami non az irodalmat magát érintené. Ha szól a szekértáborosdi ellen (San Gimignano házvárai), ha fájlalja az irodalomkritikai reakció lassúságát vagy teljes hiányát (Egy írótábor ürügyén), vagy éppen itt-ott helyreigazítja a tudálékos, álfilozofikus, spekulatív egyetemi irodalomkritika szélsőségeit, sosem valamiféle kizárólagos ízlésideál vagy személyes, netán politikai megfontolás vezeti, mindig csak az elsikkadó értékek, az elszürkített sokféleség védelmében cselekszik. A magyar irodalomkritikusnak ma ezer mentsége is akad, hogy bezárkózzék házvárába, és szakterületének kicsiny parcellájával foglalkozzék, Candide módjára művelje konyhakertjét. Lengyel Balázs e kényelmes álláspont helyett harcba száll a „látszatok egyoldalú beállítása, erőszakolt irodalmi konstrukciók megrögzülése" ellen (A Babits-családfa), akár a diktatúra urainak szabadossága, akár (újabban) a szabadság kiskirályainak diktátuma szorítja mesterséges korlátok közé az élő, lélegző, eleven, a társadalommal és az egyes emberrel szerves kapcsolatot tartó irodalmi művet. Hiszi, hogy a kritika eleven műfaj, és hiszi, hogy az irodalom „rés publicájának" eszméje fontos, megvalósítandó terv, s hogy egy józan irodalmi „államban" az értékek különbözősége és a dialógus szenvedélyessége összehangolható a másik tiszteletben tartásával, a művek iránti pártsemleges fogékonysággal. Jól látja, hány és hány tekintetben ütközünk még mindig, illetve már megint a csend falaiba. Maga idézi Csíki László tollából: „Az elnyomás összesajtol. A demokrácia szétfröccsent ránk szakadva. Magunkra uszít." (San Gimignano házvárai). Lengyel Balázs tehát nemcsak rehabilitálja ama negyvenes években indult nemzedék tagjait, akik (Rónay György megint csak e kötetben idézett szavaival) „némán voltak jelen irodalmunkban, és iskolájuk nőtt anélkül, hogy ők maguk a friss megjelenés élő szavával nevelhettek volna." (Mándy Iván egyetlen levele ürügyén), hanem eleven portrékat fest, húsba metsző pontossággal elemez szövegeket, tesz kortársi vallomást, vázol kultúrtörténeti kontextust. Tudja, hogy a téveszmék megváltoztatásához nem múzeumi preparátumokra, hanem eleven tanúbizonyságra van szükség. 123
