Forrás, 2002 (34. évfolyam, 1-12. szám)
2002 / 5. szám - Novotny Tihamér: „Rosszban, jóban…” (A MAMŰ, azaz a MA születő MŰ-vek Társaság kiállításának megnyitója a Kecskeméti Képtárban)
De miért fontos most az 6 személye, amikor itt egy népes, jelen pillanatban körülbelül száz főt számláló művésztársaságról és hatvan kiállítóról van szó tulajdonképpen?! Úgy gondolom azért, mert az önmaga világát hordozó világán túlemelkedve egy sajátos szemlélet bűvkörébe_ vonta a Kecskeméti Képtárban kiállító alkotótársak táborát és tárlatát, s ezzel mintegy közös védjeggyel látta el az amúgy heterogén összetételű csoport „MA" születő „MÚ"-veinek kaleidoszkópszerű megnyilvánulását. Bennem több emlékképet és asszociációt is ébreszt a meghívón látható, mondhatni hétköznapi jelenet vagy mai zsáner a maga néprajzi ihletettségével és szociofotó jellegével, amelyet Elekes ügyesen emel a fikció és a misztikum világába. Egy hamisítatlanul erdélyi hangulatú, s a szó szoros értelmében zöld légkörűvé(!) egy nyomdai eljárás segítségével mesterségesen átszínezett, behavazott udvaron keresztül két hitelt érdemlő vidéki figura egy disznófürösztő teknőt cipel a kopasz gyümölcsfák között, amelyben egy foltjaiban sötétzöldben és lilában játszó, vörösen és narancssárgán izzó, fekete héjjal és sugárzó dicsfénnyel övezett világító emberi agy az ünnepi tor feldolgozandó és elfogyasztandó tájjelegű, ámde transzcendentális értelmű, kozmikus gyümölcse. A felvétel tulajdonképpen olyan, mintha egy infrasugarakra érzékeny hőkamerával készült volna a jelenet egy későtéli éjszaka vagy legalábbis korahajnalban. Ez azonban két különös emlékképet villant fel bennem, amely az én személyes adalékom a „Rosszban, jóban..." című kiállítás koncepciójához. Egyszer még a '80-as évek elején, Húsvét táján a moldvai Bákó környékén'jártam Csorna Gergely szobrász- és fotóművész barátommal, aki már igen régóta következetes feltáró munkát végzett (és végez ma is) ezen a néprajzilag felbecsülhetetlen értékű és a helyi „köz"-igazgatási és „rend"-fenntartó erőszakszervezetek által veszélyeztetett területen. Mintha visszazuhantunk volna a középkorba: félparaszti ruhába öltözötten káprázatos időutazást éltünk át a csángó falvak atavisztikus világában és a hirtelen jött, de másnap már olvadni is kezdő, félméteres tavaszi havazásban. Az egyik hajnalban, hogy szállásadó gazdánk családjának létét és anyagi biztonságát ne veszélyeztessük, ne kockáztassuk, titokban kellett távoznunk kalács és főtt tojás illatú, szendergő otthonából. Amikor kiléptünk az éppen csak hunyorgó, félhomályos kicsi házból, kint olyan koromsötétbe váltott minden, mintha hirtelen átléptünk volna egy másik világba, mintha egy óriásivá nőtt befalazott ablakú templom végtelenbe nyúló hajójának ajtaját húztuk volna magunkra, hogy elinduljunk a ködben úszó bizonytalan éjszaka oltárhasadása felé. Jóformán csak a kinyújtott karunk végét sejtettük a felénk tapogatózva botorkáló még álmos és világtalan hajnali álomképben, amikor Csorna (talán zavarában, talán a belébújt kisördög kísértésére, talán nem), valahol már jóval távolabb, hogy bemutassa szupergépének tudományát, jóhiszeműen belevillantott vakujával a süket és néma és vak éjszaka mesedobozába, valami kertvégi képet sejtvén a lencse látószöge előtt. Mintha egy hangtalan és láthatatlan isteni ujj érintette volna meg a levegőt. Egy pillanatra felrobbant a fél éjszaka, s lön világosság! S a világosságban úgy négy-öt méterre tőlünk egy éppen felénk gyalogló, mit sem sejtő emberi alak kővé meredt, ijedt és összerezzent arcának tekintetével találkozott a tekintetünk... És ennyi és nem több a misztikus esemény! Nem tudom rögzült-e, megmaradt-e Csorna filmjén ez az ízig-vérig véletlen tünemény? Én mindenesetre máig nem felejtettem el. A másik idevonatkozó emlékképem még katonakoromból származik. Egyszer, úgy a '70-es évek közepén egy éjszakai hadgyakorlaton vettem részt valahol Zalaegerszeg környékén, és megadatott számomra, hogy belenézhettem a sofőrök által használt infranézőbe. Döbbenetes volt számomra az élmény. Hogy messzi távolra is... látok a sötétben! Ahol bár minden olyannak tűnt, mintha valamiféle zöld lében úszna, mégis tisztán, jól kivehetően derengett fel az elém tárulkozó titokzatos világ a lég vizébe merülő tengerfenéken. Fel-felriadó őzek és felemelt fejű neszező szarvasok, fülüket hegyező nyu- lak és ágakon bóbiskoló madarak, hajladozó fák és virágok éjszakai életét leshettem meg, mint egy valódi duchamp-i voyeur. S hátha még egy misztikusan világító titokzatos tárgyat vagy testet is láthattam volna akkor, mint most itt ezen a meghívón!? Úgy érzem, ez a két példa is megvillant, megcsillant valamit a művészet titokzatos éjszakai életéből, megsejtet valamit annak feladatáról és természetéről. Mert számomra a művészet lényege valahol ez: megmutatni, hacsak egy pillanatra is azt, ami a dolgok mögött rejlik, ami láthatatlan. A művészet egyszerre érzéki és szellemi kaland. Talán ezt jelképezi a meghívón az a bizonyos fényagy a fürösztő teknőben. Ezzel a néhány gondolattal tulajdonképpen most azt javasolhatnám, hogy lássunk neki a saját magunk által feltálalt művek szellemiségének elfogyasztásához, a mi szeretetlakománkhoz! 116
