Forrás, 2002 (34. évfolyam, 1-12. szám)

2002 / 5. szám - Magyar író Angliában (1978-as beszélgetés Czigány Lóránttal. A beszélgetést készítette: Siklós István)

- Miért éppen Angliában telepedett le?

Már évek óta Londonban éltem, amikor a kezembe került Cs. Szabó László könyve, a Doveri átkelés. Hogy miért csak Angliában került a kezembe? - erről sokat lehetne beszélni, hiszen egész nemzedékünket érintő kérdést feszeget. Elég legyen itt annyit mondani, hogy tőlem a gimnáziumban elvették Szerb Antal Magyar irodalomtörténetét, nem is annyira azért, mert olvastam. Szerb Antal tudvalévőleg „reakciós" írónak számított. Cs. Szabó könyvét tehát nem azért nem ismertem, mintha szellemi érdeklődésemen kívül esett volna, hanem azért, mert a címét sem hallottam, hiszen műveit rég kiselejtezték minden olyan könyvtárból, ahová bejárásom volt. Elsősorban tehát ezért került könyve, melyet első angliai útjáról írt 1937- ben csak itt, Londonban a kezembe. Ennek ellenére nagyon megragadott a könyv bevezető ötlete. Azt írja le ugyanis a fiatal Cs. Szabó, hogyan fantáziáit angliai partraszállásról. Langyos tavaszi napfényben pillantja majd meg Dover fehér szikláit, útlevél-vizsgálat után pedig ruganyos léptekkel közeledik a vámőrökhöz, s mikor az egyik hivatalnok kimért hangon megkérdezi: „van elvámolnivalója, uram?" - hanyag világfisággal, pepita csokornyakkendőben és széttárt kezekkel azt válaszolja: „csak az angolmániám!"

Hát ezt én bizony nem mondhatom el magamról. Nem Doverbe érkeztem, hanem egy katonai repülőtérre, bár nekem még kevesebb elvámolnivalóm volt, mivel én is könnyed világfiként érkeztem Angliába húsz évvel Cs. Szabó László után. Nekem ugyanis minden földi ingóságom egy fogkefe, egy váltás ing és két tízdekás májpástétomkonzerv volt. Szellemi javaim tárgyi bizonyítéka kimerült Illyés Gyula Egy mondat a zsarnokságról című versének egy sokszorosított példányában; és olyan furcsa „eltévelyedések"-ről, mint angolmánia talán nem is hallottam, mert igen keveset tudtam Angliáról. Igaz, mindent megtettem annak érdekében, hogy ismereteimet gyarapítsam, még angolul is tanultam, amíg lehetett. Mert később igen nehéz lett volna angolul tanulni olyan tankönyvből, melyben Sztálinnak a világbékéről írt cikkeit olvashatták angol fordításban azok, akik még erre is hajlandók voltak.

Mit is tudtam tehát Angliáról 1956 előtt? Tudtam, hogy smaragzöld a pázsit, hogy az ajtók alatt nincs küszöb, jól ismertem Oscar Wilde-ot és Dickens regényeit. Tudtam, hogy az aranycsapat „rálépett a brit oroszlán farkára", amikor Wembley-ben 6:3-ra győztek, tudtam, hogy köd van és az East Enden nyomortelepek, tudtam továbbá, hogy ezek a hidegvérű angolok minden helyzetben feltalálják magukat, s azt mondják: „keep smiling!", tessék mosolyogni! Még azt is tudtam természetesen, hogy Sherlock Holmes a Baker Streeten lakott, s pipáját a szájából kivéve, időnként megszólalt: „Well, well, kedves Watson!". Ilyen és ehhez hasonló közhelyeket tudtam tehát, meg legtöbbször detektívregényekből származó használhatatlan ismeretdarabkákat.

Mindez persze édeskevés lett volna az angolmániámhoz, vagy ahhoz, hogy emiatt Angliába jöjjek, hiszen a franciákról és a francia irodalomról sokkal többet tudtam. Amikor viszont életem mind a mai napig legdöntőbb elhatározására sor került egy ausztriai menekülttáborban, habozás nélkül Angliát választottam. Azt hallottam ugyanis, hogy itt, Angliában folytathatom félbeszakadt egyetemi tanulmányaimat, s ehhez ösztöndíjat is kaphatok. A feltétel csupán az, hogy annak rendje-módja szerint megtanulok angolul.

Jönni tehát ezért jöttem. Mert nem kellett kérdőívet kitölteni, életrajzot csatolnom a kérelemhez három példányban, két darab 2x2 centiméteres fényképpel, nem kellett bizonygatnom, hogy nem vagyok kommunista, bevallani, hogy apámnak mi volt a foglalkozása 1945 előtt és 1945 után, hogy van-e nemi betegségem vagy gyógyíthatatlan tüdőbajom, hogy já- rok-e templomba. Nem kellett igazolnom, hogy tényleg beiratkozott egyetemi hallgató vagyok, hogy voltam-e újraoltva, nem kérdezték, hogy mi volt az anyám leánykori neve, van-e itt, vagy akár a Tűzföldön rokonom, hogy szeretem-e az angolokat, hogy mit akarok csinálni, ha elvégeztem az egyetemet. Nem kellett aláírnom semmit, sem kijelenteni vagy ünnepélyesen megfogadni, de még csak becsületszavamat se adnom arra nézve, hogy tényleg az va109