Forrás, 2002 (34. évfolyam, 1-12. szám)
2002 / 3. szám - AZ ÜDVÖZÍTŐ FORMÁTLANSÁG - Kalász István: Index
Kalász István Index Az ember törékeny nádszál, mégis gondolkodik..igen, M., a magyar író ezen a kijelentésen elmélkedett nap-nap után a homályos, fülledt szobában, miközben testében tombolt az édes-keserű hormon, mert megint rátört a vágy..., igen, M. ilyenkor kibámult az ablakon. Az utcára. A budapesti utcára, a szép, rothadó, budai utcára. Mindenünk a gondolkodásból ered, ebből kell kiindulnunk, felemelkednünk, nem az időből, sem a térből..., per- sze-persze, ez jól hangzott, de az író válságban volt, nem tudott írni, nem tudott szeretni sem, mire ment hát ezzel a szép gondolattal? Pedig a nő várta, a nő vágyott rá. A nő ült a nappaliban, a nagy könyvkupacokon fúl, a zongora mellett, az író pedig bent gubbasztott a szobában. Asztala tele volt okos cédulákkal, a sötét sarokban a vekker mutatói zöldesen foszforeszkáltak, az idő, állt az egyik okos cédulán, az idő ellenség, mert a pontosság lett erény, és aki nem pontos, az nem..., igen, az író vágyott, de nem tudott. Persze, ennek oka volt, mindennek van oka, mert ő egyre csak valóságolni, ízlelni, szagolni, szimatolni, fülelni, döfni akart, de hát enni is kellett, az ivásról nem is beszélve, és az írónak, nem volt pénze, és ezért elvállalt egy könyvet, és a poros irodában aláírta a szerződést. Hát barátom, a saját írásaid most nem..., makogta a kiadói ember, de neked nem gond megírni egy ilyen baloldali kolléga életrajzát. A te angoltudásoddal..., hiszen még fordítottál... Persze, nevetett ő ekkor hangosan, mondok én rögtön neked furcsát írókról, Nerval for example nyolcszor volt az őrültekházábán, Shelley utálta a macskákat, egyszer egyet a léggömbhöz kötött..., na, és ha akarod tudni, például tbc-ben halt meg: Stevenson, Emily, Anna Bronte, Keats..., igen, és Dickens pedig ópiumot szedett..., mindezt a tudást könnyedén odavetette annak az embernek, mert örült, hogy konkrét feladatot kapott az élettől, aztán csak ment a napverte utcán, fejében a rőt Monteverdi egyik korái dallamával, hóna alatt a vacak alföldi kenyérrel, ment hazafelé. Ma dolgozni fogok, gondolta, és aztán bement a kocsmába. Az a bizonyos író, akiről írnia kellett volna (Volna-volna-volna, csilingelt egyre M. fülében. ..) azt a fránya életrajzot, Pulitzer-, Nobel-díjat kapott, bizony, az az író híres volt. Az egész világ ismerte, becsülte a kemény amerikai férfit, akit gyerekkorában lányruhában járattak abban a homályos, ételszagú chicagói házban, ahol örökké csak nők vették körül... Kertváros, limuzin, bobtail a kertben, E. apja orvos volt, reggelente a tejet fekete fiúk hozták, hát persze, hogy E. lelépett 15 évesen, de aztán visszatért, hogy befejezze az iskolát, azért annyira nem volt hülye. Filozofálni annyit jelent, mint a halálra készülni. Ez a régi kijelentés nem mondhatott sokat az E.-nek, az igazi férfinek, hiszen így írt valahol, „Ha két ember szereti egymást, akkor nincs happy-end, mert az egyik meghal, a másik magányosan él tovább." Igen, azok a kemény amerikai mondatok, de amennyiben a történet végén a halál győz, igen, a halál, az ember mégis ellenszegül, ezt olvasta a magyar író a félsötét budai szobában attól az amerikai írótárstól, akiről írnia kellett az életrajzot. A rövid, szikár, célratörő mondatok - az ember nem adja fel, az ember ellenszegül, az ember hős..., a magyar író nem szerette az amerikai írótársat, erre hamar rájött. Mit nem szeretett benne? 104
