Forrás, 2002 (34. évfolyam, 1-12. szám)
2002 / 3. szám - AZ ÜDVÖZÍTŐ FORMÁTLANSÁG - Bálint Péter: A jelentős és a jelentéktelen (közelítések Szentkuthy történelemszemléletéhez)
nemzedékek életéből, csakis az őrjöngéshez, a semmiben zuhanáshoz és a testiség bujaságához vezet. Amikor a „prehistorikus" kor mitikus hőseit: héroszokat és halandókat eleveníti meg, akik az ősi beavatási formákat ismerik és gyakorolják, szemben a „történeti" emberrel, azt a végleges törést igyekszik láttatni velünk, ami a két korszak létmódja és szemlélete között keletkezett. 8. Másfélszáz esztendővel ezelőtt Flaubert történelmi regénye: Salammbója védelmében, pontosabban „ábrázolása valószerűségének" igazolására kénytelen volt azt írni Sainte- Beuve-nek egy 1862. december 23-24-én kelt levelében: „Én úgy próbáltam rögzíteni egy káprázatot, hogy a modern regény eljárásmódjait alkalmaztam az antikvitásra, és megpróbáltam egyszerű lenni. Ezen aztán nevessen, ahogy akar! Igenis egyszerű akartam lennei, és nem fukar".31 A flaubert-i „valószerűség" szándéka és „káprázatteremtés" kényszere közötti összefüggés ez esetben aligha jelent többet, minthogy a történelmi kor hiteles ábrázolására törekvő író, a távoli múltból választott hősök és beszédmódjuk felvázolásakor kénytelen a költői eszköztárból kölcsönvenni a megszemélyesítést és a költői kifejezést: „Azt hiszem, nagyobb volt a szemem, mint a szám. Ilyen tárgyban valóságosnak lenni majdnem lehetetlen. Marad a köhöltői, csakhogy ott meg egy sereg ismert ócska trükkbebotlik az ember (...) A való igazság érdekében homályosnak kellene lenni, madárnyelven beszélni, telezsúfolni a könyvet jegyzetekkel; ha pedig ragaszkodik az ember az irodalmi és franciás tónushoz, banálissá válik. „Itt a probléma!", ahogyan Hugo papa mondaná"32 Éppen a korlátozott számban megmaradt (vagy feltárt) tárgyi emlékek, kortárs vagy krónikási leírások kényszerítik arra, hogy az antikvitás mindennapi életének, szokásainak és nyelvezetének „hiteles" rekonstruálása során, a szemét mikroszkópként használva, a jelentéktelen dolgok és hiányos források között a lényegeset lássa meg, és a képzeletét segítségül hívva az „egyszerűben" láttassa meg. Noha a meggyőzés érdekében a jegyzetek kimerítő sokaságának szükségességéről beszél, Flaubert-nek esze ágában sincs az ismert történelmi események valóságát sem kommentálni, sem pedig megkérdőjelezni (ami egyfelől csak növelné az író bizonytalanságban tapogatózását, másfelől azt sugalmazná az olvasó számára, hogy olyan valós ismeretek birtokában van, amelyek segítségével felfüggesztheti egyes értelmezések létjogosultságát, holott levele tanúsága szerint csak a későbbi krónikások leírásait korrigálja, utasítja el perdöntő bizonyítékként, vagy használja föl saját érdekében). Csupán az a gond aggasztja: miképpen tölthetné ki a fikció révén a gyér és szegényes forrásokban érezhető hiányt anélkül, hogy túlságosan is a megszemélyesítés vagy az allegória kerítené hatalmába történetmondását, hiszen a fiktív hősök személyének és hangjának a kizárása és az élőkével történő felruházása szükségképpen hozza vissza a műbe a prosopopeiát.33 Az sem kevés fejtörést okoz a számára, miképpen számolhatná föl a múltból életre keltett hősök és a történetmondó személye között egyre mélyülő és végeláthatatlanná váló tükörstruktúrát, amely elkerülhetetlenül megsokszorozza mind a nyelvet, mind pedig a maszkok számát,34 noha a sofc-sággal sem képes elleplezni: a valóság teljességének és a hiteles jellemfestésnek érzékelhető hiányát. Flaubert, vallomása szerint, „egyszerű" szeretne maradni, aminek egyik feltétele az, hogy tárgyilagos hangon szóljon, vagyis a korabeli és korábbi szerzők műveiből kihüvelyezett ismereteket kellő tudományos körültekintéssel, végtelen nyugalommal, és talán a legfontosabb: gondos poétikai mérlegelés után használja föl, aminek persze cseppet sem mond ellent az, hogy a hiátusok kitöltésekor a „való igazság érdekében" időnként homályos legyen33 és „ócska trükköket" alkalmazzon, mondjuk soha meg nem írt levelekben, 88
