Forrás, 2002 (34. évfolyam, 1-12. szám)
2002 / 3. szám - AZ ÜDVÖZÍTŐ FORMÁTLANSÁG - Bálint Péter: A jelentős és a jelentéktelen (közelítések Szentkuthy történelemszemléletéhez)
Bálint Péter A jelentős és jelentéktelen (közelítések Szentkuthy történelemszemléletéhez) „Csakálruhában vagyok magam.“1 (Fernando Pessoa) 1. Szentkuthy „áltörténeti" és „álarcos" regényeit, a mindmáig legegységesebbnek tűnő monstre Breviáriumának köteteit, illetve a sokáig hagyatékában porosodó, valamilyen oknál fogva félbehagyott, elfeledett, csak a szerző halála után s nem is mindig intenciója szerint megjelentetett könyveit olvasva, óhatatlanul is felmerül bennünk a kérdés: érdekli-e egyáltalán Szentkuthyt a történelem, s ha igen, vajon a történelemnek milyen arculatával, illetve miféle írói felfogásával találkozunk műveiben? Hogy ez a számos szemszögből és kritikai alapállásból fölvetett kérdés mily' fokon érinti az írói műteremtés, következésképpen az életmű lényegét, mi sem bizonyítja jobban, minthogy az elmúlt fél évszázad során bírái közül többen is érintették - némelykor pro, máskor kontra - történetmondásának és szerkesztésének, díszletfestésének és portrérajzolásának e meghatározó tényezőjét. Az egymásnak némelykor szögesen ellentmondó véleményekből elegendő talán csak kettőt felidéznünk, hogy érzékelhetővé tegyük azt a nyomást, ellenállást, kevésbé vagy jól leplezett ellenszenvet, mely olykor valamelyik szaktudomány képviselőinek fenntartásaiból kiolvasható, máskor épp ezt az elszigeteltséget és légszomjat igyekszik oldani. „A jól megválasztott téma és a világosságot terjeszteni kívánó szándék azonban nem elég a történeti regényhez, még akkor sem, ha a szerző nagy műveltségével és írásművészetével párosul. (...) Cinikus történelemlátás és a kultúra sznob szemlélete: a hanyatló polgári irodalom és világnézet örökösei. E csak károsnak nevezhető jelenségek - Szentkuthy könyve a példa rá - jó szándékú igyekezettel, hasznos tendenciákkal is összefonódhatnak",2 hangzik a régi magyar és egyetemes irodalom egyik legszakavatottabb ismerőjének szájából ez a kegyetlenül kíméletlen, s némi marxista ideológiai töltettől sem mentes ítélet, mely nem könnyítette meg az irodalmi közéletbe éppen csak visszatérő Szentkuthy el- és befogadását. A „cinikus történelemlátás" vádja, mely elhangzása pillanatában (ne feledjük, 1961-et írunk), majdnem felért az irodalom birodalmából való azonnali kiűzetésre felszólítással, némiképp elgondolkoztat bennünket helytállóságáról, főképpen, ha elfogulatlanul olvassuk az első nyomtatásban nem is oly régen megjelent, ám 1949- ben írott Bezárult Európában szinte már önfeljelentő őszinteséggel megelevenített korszak valójában cinikus „történelemlátását", paroxizmussal átitatott hatalomgyakorlását. S ha már ily gyorsan megszületett a verdikt (melyet Klaniczay megtold még egy kitétellel: „a történeti folyamatok tendenciájának, a történeti valóság lényegének a hitelességéről van szó, s ebből sajnos keveset nyújtanak Szentkuthy elbeszélései"), talán épp egy Szentkuthyhoz foghatóan nagyműveltségű irodalomtörténésztől lett volna elvárható, hogy eltöprengjen a „cinikus" szemlélet okán, vagy a „hanyatló polgári irodalom" és kultúra örökségéhez ragaszkodás következetességén. Azon az erényen, melyről (finoman szólva is kritikus hangvételű írásában: A különcben) még Radnóti Sándor is megenyhülve szól: „Józan polgárerények, civil kurázsi, 79
