Forrás, 2002 (34. évfolyam, 1-12. szám)
2002 / 3. szám - AZ ÜDVÖZÍTŐ FORMÁTLANSÁG - Tóth Dezső: Kedvenc Pessoa-utánérzéseim
tunk a hazafelé vivő útra, az élet orrunk előtt pergő képeinek lázas bámulása után. Igyekszem a lehető leggépiesebben végrehajtani a sétálás műveletét, mert felfedeztem, hogy a mechanikus sétálás során lehetőségünk nyílhat arra, hogy a haladás térélményét teljes egészében a sorsunkkal való szembesülés időélményévé alakítsuk át. Mindig is csak sétálás közben éreztem magam teljes értékű embernek, mindig is csak sétálás közben tudtam felfogni, milyen felfoghatatlan is az élet, és mindig is csak sétálás közben tudtam teljes mértékben elhárítani magamtól a gyanút, hogy más is létezhet még tudatos lelkem magányos valóságán kívül. A sétálás nemcsak lelki intelligencia kérdése, mert olyannal így vagy úgy, de mindenki rendelkezik, a sétálás képességével viszont csak nagyon kevesen, elnézést, de azt kell mondanom, hogy szinte csak a kiváltságosok. A sétálásnak az elhagyatottság érzéki apote- ózisának kell lenni. Egy valamirevaló séta a létezés megkérdőjelezésével kezdődik és egy álmokon túli reménytelenség vigaszával ér véget. De mondhatjuk úgy is, hogy egy kiadós séta vagy a teljes létezéssel képes konkurálni, vagy nem is séta. Igen, muszáj az argonauták tételére hivatkozva megfogalmazni mondanivalóm lényegét: sétálni szükséges, de élni nem szükséges. Elég, ha a moziban megéljük, hogy mások élnek helyettünk, vagy elég, ha magát a világot nézzük mozgóképnek, úgyis csak a sétálás szenvedélye lesz az egyetlen manőver, amivel kihajózhatunk kétségbeesésünk szküllái és gyámoltalanságunk kharüb- diszei közül, ha már egyszer annyira szívünkön viseljük a szirének karrierjét. Sohasem tudtam szívből haragudni Szentkuthyra, amiért tönkretette az életemet, mert nem tette tönkre. Megteremtettem egzisztenciális lehetőségét életre szóló hermeneutikai átkaimnak, de sohasem átkozódtam a róla való tudásom miatt, mert a kör még nem zárult be, csak az életem. Sohasem hittem, hogy szükség lenne bármiféle publikus teoretikus kommentárra műveivel kapcsolatban, mivel elég hely volt erre életem margóján is, hogy ott mulasszam el megtenni. Egyetlen felsőbbrendű bánatom, hogy iránta érzett mélységes közönyöm sohasem lesz képes levedleni annak a szerelemnek az álarcát, amelyet megismerkedésünk bálján nyomott kezembe sorsom névtelen házigazdája. Kora hajnalban történt, hogy beleszerettem az íróasztalomon eluralkodott káoszba. Jelentéktelen asztali lámpám közönyös fénye egyfajta méltóságot ruházott a tárgyakra, melyekhez tegnap még közöm volt. Mindent úgy találtam, ahogy annak tegnap semmi jelentőséget nem tulajdonítva hagytam. A zsúfoltság esztétikája a dolgok között kialakítható viszonyok iránti egyetemes hálára kötelezett. Meghatva vettem tudomásul, vagy inkább így mondom, meghatva tapasztaltam, hogy életem valódi történésének látványa ilyen valós szerénységében vehető birtokba. Igazából nem is az íróasztalomon eluralkodott káoszba szerettem bele, hanem abba a magam teremtette játéktérbe, amely velem együtt élte túl az éjszakát. Szó sincs káoszról tehát, amelyről már tudhatjuk, hogy nem más, mint a rendetlenség rendszere, de ebben az ostoba szóban mégis ott van mindaz, ami mámorral tölt el a használata révén, mert egyetemes konnotációk zamata fűszerezi, ha kimondom vagy leírom. Beleszerettem életem nélkülözhetetlen kellékeinek fölöslegességébe és testvériségük brutális véletlenjének árvaságába. Üveg boromba, Balatoni Chardonnay, amit tegnap ittam és aminek maradéka a telefon mellett vár jobb sorsra egy zsíros falú pohárban, szorosan mellette kifogyóban lévő kézkrémem tubusába és arctisztító tonikom flakonjába, ami napraforgó-mintás teletömött tolltartótégelyem alumíniumhengerét támasztja. Mellettük van személyi igazolványom és egy krém, mely bizonytalan küldetést teljesít ezen a tájon. Mindenhol könyvek, főleg nyelvkönyvek, nagy halmokban, és az asztal szélén kések, valami titkos készenlét vagy veteránság baljós nyugalmával, mintha csak e mondat állítmányának nyakát készülnének felvágni. Minden én vagyok ezen az asztalon, minden miattam lett ilyen, minden az én sorsom esetleges végzetét árasztja magából. Megiszom a bort. 74
